– Tükröm, tükröm, mondd meg nékem, ki a legszebb e vidéken?
A gyönyörű királyné arca semmiféle érzelemről nem árulkodott, amikor immár ezredszerre is kiejtette a jól ismert szavakat. A tükör habozás nélkül válaszolt:
– Szép vagy, szép vagy, szebb a napnál, ám mégsem vagy szebb Biankánál!
– Mutasd Biankát! – követelte a királyné.
A varázstükör felülete megremegett, majd a következő pillanatban olyan élesen mutatta a palotában harcoló katonákat, mintha a királyné saját maga állt volna a lovagteremben. A tengernyi kard és pajzs között hirtelen felbukkant egy varázslatosan szép fiatal lány. Ő maga is páncélt viselt, egyik kezében csillogó fegyvert fogott, másikkal pedig az alkarjára szíjazott pajzsot tartotta. Rendületlenül menetelt előre, félrelökve mindenkit, aki csak az útjába merészelt állni.
A királyné felsóhajtott. Tudta, hogy Bianka érte jön.
A legmagasabb torony legmagasabb szobájában is hallatszott, amint a fém fémen csattan. Az egész palotát elárasztották a különös katonák, már a toronyba vezető lépcsősorokon is folyt a küzdelem. A királyné tudta, miféle szerzetek ezek: látta, ahogy Bianka végigjárja a temetőket, és vérével feltámasztja az elesett harcosokat.
Nem telt el sok idő, mire valaki dörömbölni kezdett a zárt ajtón. A királyné nem mozdult, az ablaknál állva figyelte a palota alatt elterülő tájat. Szerette ezt a vidéket. Fiatal volt még, amikor ide került, és az elmúlt évtizedek során szívébe zárta új otthonának csipkézett vonulatait.
Az ajtó ütemesen meg-megrezzent, majd az egyre hangosabbá és hevesebbé váló mozdulatok eredményeképpen fülsüketítő robajjal kitárult.
– Nézz rám! – követelte a belépő.
A királyné lassan megfordult. Szeme alig észrevehetően tágabbra nyílt, amikor megpillantotta a nyúlánk lányt: haja ébenfekete volt, bőre hófehér, ajka pedig vérvörös.
– Bianka – suttogta.
– Eljött életed utolsó napja – torzult el a lány arca.
Hangja meg-megremegett az indulattól.
– Megértem, hogy dühös vagy – kezdett bele sokat tervezgetett beszédébe a királyné. – De meg kell értened, hogy…
– Nem érdekelnek a mocskos hazugságaid!
– Csakis a színtiszta igazat mondom, Bianka! Meg kell hallgatnod!
– Semmit sem kell tennem! Most azonnal megölhetnélek, ha úgy tartaná kedvem.
– És miért nem teszed? – húzta ki magát a királyné. Várt néhány másodpercig, ám a fekete hajú szépség nem felelt. Végül saját maga válaszolta meg a kérdését: – Tudni akarod, mi történt.
– Ha ilyen jól ismersz, kérlek, világosíts fel… Mégis mi történhetett, aminek hatására egy anya eldobja magától a gyermekét?
– Téged védtelek.
– Azzal, hogy az erdő mélyére száműztél? Azzal, hogy egy mocskos, szenvedéssel teli életre ítéltél? Kitaszított voltam!
– De életben maradtál!
Bianka összehúzott szemmel közelebb lépett a finom kelmékbe öltöztetett asszonyhoz. Nem kellett végignéznie saját magán, hogy tudja, hogy fest: kopott páncél, feslett nadrág, sokszor talpalt, mégis lyukas csizma.
– Itt kellett volna felnőnöm. Ide tartozom.
– El kellett küldjelek. Ha a király meglátott volna, azonnal rájön…
– Mégis mire?
Hosszú, kimondatlan szavaktól terhes, mély csend telepedett rájuk. És ekkor a páratlan szépségű fiatal lány végre mindent megértett. Kegyetlen, gúnyos kacajt hallatott.
– Nem ő az apám, igaz?
A királyné nem szólt semmit, csupán könnyes szemmel megrázta a fejét.
– Akkor ki? – üvöltött fel Bianka, mire a királyné összerezzent.
– Vele küldtelek el…
– A vadász? – nevetett fel Bianka ismét.
Ledobta a pajzsot a földre, majd kardját is utána hajította. Lassan, óvatosan kihúzta a tőrt az oldalára erősített hüvelyből.
– Bianka, kérlek… Nem kell ezt tenned…
– Tévedsz – szögezte le a lány hűvösen. – Egész életedet rettegésben élted. De többé nem kell félned, anyám.
– Sosem magamat féltettem – jelentette ki a királyné határozottan. – És ez most sincs másképp.
– Rajtam már nem segíthetsz. Senki sem segíthet.
– Még nincs késő, Bianka. Még helyrehozhatjuk az életünket.
A lány elgondolkodva elsétált az anyja mellett, és odalépett az ablakhoz. Végigjáratta tekintetét a hőn áhított tájon. Onnan fentről szinte értéktelennek tűnt az egész.
– Nem táncolhatsz vissza, ha egyszer eladtad a lelkedet.
A tőr ellenállás nélkül siklott a királyné mellkasába. Az asszony levegőért kapkodott, ereje elhagyta. Bianka térdre ereszkedett, és lassan, szinte gyengéden fektette le anyját a hideg kőpadlóra.
A királyné erejének maradékával megragadta a nyakában hordott, aranyalmát mintázó láncot, majd a lánya kezébe nyomta:
– Megbocsátok, Bianka.
Egyetlen könnycsepp folyt végig a lány arcán, ám ő maga észre sem vette. Tőrét a padlóra dobta, felemelkedett, és immáron fegyvertelenül a nyakába akasztotta a láncot. Hátat fordított a királynénak, majd odalépett a hatalmas, aranykeretes tükör elé.
Önkéntelenül buktak ki belőle a szavak:
– Tükröm, tükröm, mondd meg nékem, ki a legszebb e vidéken?
Mire a tükör késedelem nélkül így felelt:
– Szépségednek nincs párja közel s távol. Királynőm, te vagy a legszebb e világon!