A korona ékköve

I.

Sok-sok évvel ezelőtt lenyűgöző szépségre vágytam. Fiatal voltam és bolond. Csupán egy dolgot akartam: azt, hogy én lehessek az újdonsült király felesége, a korona ékköve.

Amikor megkötöttem az alkut a vén, bibircsókos boszorkánnyal, nem sejtettem, hogy nagyobb árat fizetek majd, mint amelyre valójában vállalkoztam. A banya tartotta a szavát: meseszéppé varázsolt. Sőt, még többet adott – vagy ha úgy tetszik, vett el.

Nem volt egyszerű, de sikerült felkeltenem a király figyelmét: konyhalányként beköltöztem a palotába, és egy nap szerencsésen keresztezte egymást az utunk. Drágán vett szépségem átragyogott rongyos ruháimon, így a király az utolsó pillanatban elállt egy nemes hölgynek tett házassági ajánlatától. Helyette engem vett el. Életem legboldogabb időszakát éltem akkor; bánat és betegség messze elkerült. Úgy hittem, a boszorkány varázsa egyfajta védőburkot vont körém, s még csak nem is sejtettem, hogy a sötétség hamarosan beborítja világomat, és beköltözik a lelkem legrejtettebb zugaiba is.

Ahogy telt-múlt az idő, a király egyre türelmetlenebbé vált: utódot kívánt tőlem, ám én képtelen voltam ezt megadni neki. Hamarosan más asszonyok, lányok felé fordította a figyelmét, hiába voltam én a legszebb közel s távol.

Az első alkalommal, amikor rájöttem, hogy a férjem más ágyában keresi a boldogságot, erőt vett rajtam a kétségbeesés. Ritkán sírtam, és ha mégis, akkor jó okkal tettem. Mióta a palotába jöttem, nem volt miért itatnom az egereket. De aznap este súlyos, lassú könnycseppek gördültek le az arcomon, hogy ölembe hullva leljenek végső nyugalomra.

Csakhogy, amikor lepillantottam, szoknyám aprócska gyémántokkal volt tele. Nem telt sok időbe, hogy megértsem, mi történt: a banya gonosz tréfát űzött velem. Szó szerint a korona ékkövévé változtatott, a legértékesebb alattvalóvá, amelyet király csak kívánhatott. Csupán azt vette el tőlem, amire egy királynak még a kincstárát megtöltő drágaköveknél is nagyobb szüksége van: nem ajándékozhattam meg férjemet örökössel.

II.

Ezek után nem lett volna szabad meglepetésként érnie, hogy míg férjem haját szép lassan ősz sávok kezdték csíkozni, az én arcvonásaim mit sem változtak. Amikor a király meghalt, a palota lakói ellenem fordultak. Fogalmam sem volt arról, hogy addig a pillanatig a férjem tekintélyének köszönhettem az életemet. Akkoriban az emberek halálosan rettegtek bármiféle varázslattól.

Szégyen, hogy nem emlékszem már a nevére.

Amikor először ráeszméltem, hogy nehezemre esik felidézni az arcát, a nevetését, a járását, megrettentem. Egy ideig féltett kincsként őriztem minden vele kapcsolatos emléket, ám idővel hagytam, hogy helyüket újonnan kovácsolt emlékek vegyék át. Végül nemcsak a külseje, hanem a neve is a feledés homályába merült. A történelemkönyvek semmit sem tudnak az akkori idők valóságáról.

Hiába próbáltam megkeresni a boszorkányt, roskatag kunyhójának nyoma se maradt. Ha könnyeim nem végezték volna csillogó drágakövekben, akár azt is hihettem volna, hogy csupán álmodtam az egészet.

Néhány évtizeddel később már senki se maradt, aki emlékezett volna rám a palotában. Visszatérhettem volna azt állítva, hogy a régi képek egyik felmenőmet ábrázolják, de már nem vágytam a koronára, a királynéi címre és az ezzel járó pompára. Visszavonultam az erdőbe, és elszigetelten éltem, messze mindentől és mindenkitől. Attól kezdve a koronának két ékköve volt: én és az éppen aktuális királyné. Mit sem számított a tény, hogy létezésemről senki sem tudott.

Teltek az évek, évtizedek, évszázadok. A királyságot megszüntették, az utolsó királyt elüldözték. Erdei kunyhóm helyére először házak, majd gyártelep épült. Fájó szívvel költöztem el, de mennem kellett, és minél messzebb mentem, annál távolibbnak tűnt minden, ami akkor és ott történt. Szeretném azt hinni, hogy ha ma visszatérnék, könnyedén megtalálnám a környéket, ahol első néhány évtizedemet töltöttem, de hazudnék, ha azt állítanám, hogy így történne. Idővel ezek az emlékek is megfakultak, mint minden más.

Gyémántkönnyeim segítségével mesés vagyonra tettem szert, bár soha egyetlen szóval sem említettem senkinek, és nagyon ügyeltem, nehogy akár csak egyetlen könnycsepp is megszökjön mások társaságában. Mindez néha elszigetelt, néha pedig a társasági élet középpontjává változtatott. Magányom hol mélyült, hol feloldódott. De valójában nem számított, hányan vannak körülöttem, még a legnagyobb tömegben is egyedül voltam. Barátok jöttek-mentek, szerelmek születtek és haltak el egyetlen szempillantás alatt. Engem leszámítva semmi sem volt állandó, s mégis mindig minden ugyanolyannak tetszett.

III.

Meghalni jöttem ide.

Az ember nem szívesen kezd így egy bemutatkozást, de ez az igazság.

Nem ismerkedés céljából utaztam erre a szigetre, nem nyaralni vagy pihenni jöttem. Azért vagyok itt, hogy felkeressem a vadon mélyén élő javasasszonyt, akinek a segítségével végre véget vethetek évszázadok óta tartó szenvedéseimnek.

Nem emlékszem a sziget nevére, pedig nem sokkal ezelőtt szálltam le a repülőgépről. Az egy dolog, ha az ember nem tudja megjegyezni a falut, amelyben éppen megszáll, vagy nem teljesen biztos benne, hogy melyik ország fennhatósága alá is tartozik az aprócska, édeni sziget, amelyen éppen időzik, de hogy egyáltalán ne jusson eszébe a neve… Emlékeztem rá, amikor először hallottam, amikor megkerestem a térképen, amikor szállodát foglaltam és megvettem a repülőjegyet, amikor kimentem a repülőtérre, és felszálltam a gépre.

Ez is egyike azoknak a helyeknek, amelyek egyelőre még ismeretlenek a nagy többség számára. Biztos vagyok benne, hogy amint elterjed a híre, özönleni fognak ide a kikapcsolódásra vágyók, és megszületik a legújabb álomsziget. A helyiek a turizmusra szakosodnak majd, és az idősebb generáció halálával elveszik az utolsó csepp varázslat is.

Rögtön elindulhatnék megkeresni a javasasszonyt, de nem teszem. Fáradt vagyok. Minden erőmet kivette belőlem az utazás. Hiszen többórás repülőút áll mögöttem… Addig mondogatom magamnak, míg valóban el nem álmosodom. Másnap az ablakon betűző nap ébreszt – elfelejtettem leengedni a redőnyt.

A második napon útra kelek, ám nem jutok túl messzire. Lenyűgöz a táj, gyönyörködöm a körülöttem elterülő paradicsomban. Fel-alá sétálgatok, de sosem megyek olyan messzire, hogy ne lássam az apartmant, ahol megszálltam.

Estére beismerem önmagamnak, hogy félek. Félek a haláltól. Olyan sok időm volt hozzászoktatni magamat a gondolathoz, mégsem könnyű. Nem valamiféle görcsös életigenlésről van szó, nem rettegek az elmúlástól. De ott motoszkál bennem a szorongás, hogy mi van, ha tévedek. Mi van, ha nem a nagy semmi vár rám odaát? Mi van, ha valóban létezik a pokol? És ha végül oda jutok, van-e ott egy külön hely, amelyet a magamfajták számára alakítottak ki?

Tudom, hogy nem én vagyok az egyetlen. Egyszer találkoztam egy lánnyal: akárhányszor csak megszólalt, kígyók, békák ugrottak ki a szájából. Akkoriban előadóművészként kereste a kenyerét, és bár nem mesélte el, hogy pontosan mi történt vele, úgy gondoltam, biztos olyasmit tett, amiért megátkozták. Nem volt különösebben szimpatikus, mégis egyfajta testvérként gondolok rá, akárhányszor csak eszembe jut.

Megajándékozom magam még egy nappal, de nyugtalan vagyok, folyton fel-alá járkálok, és mintha még az étel is ízetlen lenne. Ám okosabb vagyok annál, hogysem a szakácsot hibáztassam. Tudom, hogy mint mindig, ezúttal is én magam vagyok a saját szenvedésem okozója.

IV.

Korai vacsorám után kiülök a teraszra, hogy még egyszer megcsodálhassam a naplementét. A narancsos ragyogásba vont tenger zúgása megnyugtat. Számot vetek az életemmel. Ugyan sok szenvedést hozott, mégis olyan ajándék volt ez a vén boszorkától, amelyért hálát kell adnom. Bár házasságom kudarcba fulladt, és többször nem mentem férjhez, nem mondhatom, hogy elkerült a szerelem.

Egyszer még nekem is kijutott a boldogan éltek, míg meg nem haltakból. Csakhogy ő végül tényleg meghalt. Néha úgy gondolom, hogy ő volt számomra az igazi. Máskor kételkedem abban, hogy létezik egyáltalán a nagy Ő. Vajon ez utóbbi önmagában azt jelenti, hogy nem találkoztam még azzal a bizonyossal…? Hiszen annyi életet leéltem már! Ez is egy a számtalan kérdés közül, melyekre választ talán csak a túlvilágon remélhetek.

– Ne haragudj, hogy megzavarlak… – csendül egy határozott hang a bal oldalamon.

Odapillantok, s bár először elvakít a napfény, és nem látom, ki szólított meg, végül kibontakozik a szőke, fehérbe öltözött fiatalember látványa. Annyi idős lehet, mint én – mármint annyi, amennyi én voltam akkor, amikor rádöbbentem, hogy nem öregszem.

Nem felelek, csupán kérdő pillantást vetek rá, és ő nem késlekedik a válasszal:

– Igazán nem szeretnék alkalmatlankodni, de annyira tökéletesek a fényviszonyok, és… Még sosem láttam senkit, aki ennyire gyönyörű lett volna. – Zavarba kellene hoznia, de már annyiszor és olyan sokféleképpen hallottam mindezt, hogy nem jelent többet egy egyszerű köszöntésnél vagy bocsánatkérésnél. – Megengednéd, hogy készítsek rólad néhány képet?

Félénk mosollyal emeli meg a nyakába akasztott fényképezőgépet. Igazán helyes, amikor mosolyog, de egyetlen pillantás elég arra, hogy rájöjjek, ez egy jól begyakorolt mosoly – ki tudja, hány lányt vitt már ágyba vele? Olyannak tűnik, aki mindig megkapja, amit akar.

– Nem – felelem végül.

Csupán ennyit. Egyetlen szót vetek oda, mintha arra sem lenne méltó, hogy fontolóra vegyem a kérését. Nem mintha nem készült volna rólam már tucatnyi felvétel. A lelepleződéstől azonban sosem kellett félnem: bár eleinte azt hittem, minden vonásom pontosan ugyanolyan, mint volt, idővel rá kellett döbbennem, hogy külsőm állandóan változik. Testem lépést tart a divattal, a társadalmi elvárásokkal. Mindig olyannak látszom, amilyennek látni akarnak.

Visszafordulok a tenger felé, és várom az objektív finom zúgását, a vaku villanását, a gép kattanását. Azonban nem történik semmi. Meglepetten pillantok vissza a fiúra. Nem felel, ám olyan alapossággal tanulmányoz, mintha örökre az emlékezetébe akarna vésni. Végül egyetlen szó nélkül sarkon fordul, és otthagy.

V.

A következő naplemente ismét az apartman teraszán álló nyugágyban talál. Tudom, hogy butaság, de újra látni akarom a fiút. Nem akarom, hogy képeket csináljon rólam, és a nevére sem vagyok kíváncsi; meg szeretném fogni a kezét, bevezetni a hálószobámba, és le akarok vele feküdni. Annyival egyszerűbb, ha nem a saját testünkről van szó.

Szőke hercegem pontosan ugyanabban az időpontban ismét megjelenik. Megkérdezi, hogy készíthet-e rólam képeket, és én ezúttal is nemet mondok. Most azonban nem hagy  faképnél rögtön. Leül a terasz melletti, homokos részre, és mesélni kezd.

Elmondja, hogy fotósként dolgozik itt: épp azon munkálkodnak, hogy világhírű pihenőövezetté alakítsák a szigetvilágot. Már épp gúnyos hangot hallatnék, és lenéző pillantást vetnék felé, amikor folytatja: nem akarja, hogy ebből a gyönyörű helyből luxusszállodákkal zsúfolt turistaparadicsom legyen, de ő maga nem tehet semmit. Ha nem vállalja el a megbízást, akkor kerítenek valaki mást. Így legalább annyit megtehet, hogy a fotókon megörökíti ezt a csodálatos helyet.

Miután befejezte a mondókáját, feláll, és elsétál. Az egyik percben még ott üldögél mellettem, a következőben mintha sosem létezett volna.

Másnap ismét felkeres, hogy az engedélyemet kérje, én pedig hagyományunkhoz hűen nemet mondok. A következő napon újra eljön, és így tesz az után is. Se érkezéskor nem üdvözöl, se távozáskor nem köszön el. Mintha egyfajta folytonosságot akarna adni találkozóinknak.

A naplemente válik napjaim fénypontjává. Apránként egyre többet tudok meg róla, ám ő semmit sem kérdez. Mindig egy kicsit tovább marad. Az utolsó néhány percet néma csendben töltjük. Tudom, hogy ezek az ő kérdései. Hogy hívnak? Honnan jöttem? Miért vagyok itt? Mivel foglalkozom? Mi a kedvenc ételem? Miért nem akarom, hogy lefényképezzen?

Az ötödik napon nem várom meg, hogy letelepedjen a megszokott helyére. Odalépek hozzá, és megcsókolom. Egy pillanatra eltol magától, hogy még egyszer, utoljára szemügyre vehesse vágyai tárgyát. Ezután a hálószobámba megyünk, és ott töltjük az éjszakát.

Mindketten tudjuk, hogy innentől másképp fogunk tekinteni a másikra. Én többé nem testesítem meg számára az elérhetetlen vágyat, ő pedig nem lesz az én szőke hercegem. Egyszerre vagyunk kevesebbek, s mégis jóval többek.

Másnap korán reggel elmegy. Nem búcsúzik, és én sem kérdezek semmit. Amikor eltűnik a szemem elől, egyetlen könnycsepp gördül le az arcomon, és gyémántként végzi a fehér homokon.

VI.

Azon gondolkodom, vajon a naplementével együtt ő is visszatér-e.

Elképzelem, amint egy parányi, elmosódott alak bukkan fel a horizont szélén. Minden egyes lépéssel egyre tisztábban látom. A lemenő nap sugarai arany ragyogásba vonják alakját. Ruhája fehér, szőke haja szélfútta. Amikor odaér hozzám, tisztes távolságban megáll, és illedelmesen megkérdezi, hogy lefényképezhet-e.

Igent mondok.

Nem tudom, így történik-e majd, de várni fogok. Túl fogom élni a gyomromat szorongató bizonytalanságot, és ismét megtapasztalom a fellegek fölé repítő, mámorító örömöt, vagy a minden reményemet összetörő, kínzó fájdalmat.

Igen, meghalni jöttem ide. És bár egyszer számomra is eljön majd a vég, az nem most lesz.

Ma még nem.