Cornelia

Kulcszörgés, a nyíló ajtó zöreje, egy tisztes méretű fénysugár, majd teljes sötétség. Felgyúlt az előszobában a villany. A belépő nő fiatal volt, első ránézésre huszonegynéhány évesnek mondta volna a felületes szemlélő, pedig Cornelia Williams már inkább volt közel a harminchoz, mint a húszhoz. Napra pontosan huszonhét éves volt; azaz, ha egészen pontosak akarunk lenni, huszonhét éves és egy napos, mivel az óra már elütötte a hajnali kettőt is, és Cornelia valamivel éjjel egy óra után született. Tizenéves korában ezzel magyarázta viccelődve azt, hogy képtelen volt elaludni, és amikor lefeküdt, akkor ahelyett, hogy nyomban elnyomta volna az álom, inkább azon gondolkozott, hogy vajon még hány órát fog tudni aludni, ha tíz percen belül elalszik.

 Ledobta az előszobában álló kerek asztalkára a kulcsát és a táskáját, majd kibújt magas sarkú cipőjéből, amit kényelmetlennek talált, de elég csinosnak ahhoz, hogy ezzel a kellemetlenséggel egyszer-egyszer megbirkózzon. Beljebb ment a kis lakásban, bekukkantott a konyhába, majd végül a dolgozószobának titulált apró helyiségben kötött ki, amit valójában munkára használt a legkevésbé. Ennek nem a bárki másnál teljesen kézenfekvő válasz volt az oka, mely szerint „minek hozzam haza a munkámat?”, hanem sokkal inkább az, hogy hiába akart (mert Isten látta lelkét, akart volna) többet dolgozni, egyszerűen képtelen lett volna rá. Amikor hazaért, hullafáradtan esett be az ajtón és egy gyors vacsoránál és zuhanyozásnál többre már nem igen futotta erejéből. Általában a tévé előtt aludt el, majd nem sokkal később arra ébredt, hogy valami olyasmi megy, amit még akkor sem lenne hajlandó végignézni, ha éppenséggel azzal kereste volna a kenyerét, hogy egész nap tévét kell néznie. Ilyenkor kikapcsolta a fekete „dobozt”, ami alakját tekintve inkább hasonlított egy festményre, mint egy dobozra, majd átment a nappalival szomszédos szobába, ahol egyszerű ezüstszínű ágynemű várta, hogy az ágyba, majd nem sokkal később álomba zuhanjon.

A lakás az övé volt, bár nem ő vásárolta. Szerencsésnek mondhatta magát, mert a szülei megengedhették maguknak, hogy anyagilag támogassák, és amikor a fővárosba költözött elsőéves egyetemistaként, már készen várta a lakás, amibe beköltözhetett. A berendezést illetően nem kifejezetten egyezett az ízlésük az anyjával, aki a bútorok kiválasztásáért felelt, és mivel meglepetésként kapta a lakást, nem igazán volt beleszólása abba, hogy mit vegyenek meg és mit ne. Ez volt az oka annak, hogy naponta szembesült egy-egy olyan tárggyal, amelyet neki esze ágában sem lett volna megvásárolni, de így, hogy már megvolt, nem akart feleslegesen kidobni pénzt egy újra. A lakás arculata az óta apránként megváltozott, s már sokkal inkább tükrözte Cornelia ízlését, mint az anyjáét.

Mindezt azért tehette meg, mert könyvelőként kifejezetten jól keresett, ám ezért a magas összegért keményen meg is kellett dolgoznia. A reggeltől estig tartó munka után, melyet csak egy egyórás ebédszünet szakított meg, már nem igazán ért rá találkozgatni senkivel sem. Cornelia Williams az alapképzéses diplomájának készhez kapása óta szingli volt. Az elején még nem is igazán zavarta, hiszen egy többéves kapcsolatból kilépvén igazán sokra értékelte a szabadságot; később pedig annyira lekötötte a munka, hogy nem volt ideje azon gondolkodni, hogy zavarja-e vagy sem. Hazugság lenne azt állítani, hogy nem volt hébe-hóba egy-egy futó kapcsolata, de semmi komolyabb, mert idő – és így törődés – hiányában ezek a kapcsolatok gyorsan elhaltak.

A magány lassan költözött be Cornelia szívébe, lépésről lépésre fertőzve meg az életét. És egy napon, amikor ismét azon kapta magát, hogy gyilkos irigységgel mered egy ölelkező párra, akik szemben ültek vele a buszon, úgy döntött, hogy itt az ideje ismét belevetnie magát a randizásnak nevezett kiismerhetetlen dzsungelbe. Eleinte a környezetében található jóképű fiatalemberekkel találkozgatott, majd mivel azok a kapcsolatok egy-két találkozás után mind kudarcba fulladtak, megpróbálkozott egy-egy vakrandival is, amelyet az ismerősei szerveztek neki. Ezekből sem lett bimbózó románc, így végső elkeseredésében Cornelia úgy határozott, hogy regisztrál egy társkereső oldalra. Régebben úgy gondolta, hogy ott csak az igazán elkeseredett, illetve a személyes kapcsolatokat kialakítani képtelen emberek próbálnak szerencsét. Ahogy teltek a hetek, egyre vonzóbbá vált az online társkeresés lehetősége. Cornelia szép lassan rájött, hogy valószínűleg hibásan ítélte meg a helyzetet, és az embereknek rengeteg okuk lehet rá, hogy az interneten próbáljanak meg rátalálni az igazira.  Egy ilyen ok volt végül is az övé is.

A gondolatból, mellyel heteken át csak kacérkodott, egy szokás szerint eseménytelen szombat estén végül cselekvés lett. Beírta a keresőbe a „társkereső” kifejezést, megnézte az első oldalon lévő találatokat, amelyek közül néhányat meg is nyitott, és végül úgy határozott, hogy a másodikként megjelenő oldalt fogja választani. A regisztrációval nem pepecselt sokat, ám még így is beletelt egy-két percbe, mire mindent kiválasztott a legördülő listákból, kezdve a nemétől, át a korán és testfelépítésén, egészen a végzettségéig. Végül bejutott az oldalra, ahol azzal találta szembe magát, hogy még több adatot kérnek tőle.  Természetesen mindet érthető okból kellett megadni, így ki is töltötte, ám amikor eljutott oda, hogy néhány sort is kellett volna magáról írnia, elakadt. Megnézte a tippeket, amik amellett a szövegdoboz mellett voltak, ahova a saját magáról szóló szöveget kellett gépelnie. Ott az egyetlen használható ötlet az volt, hogy írja le, hogy mit csinál szívesen a szabadidejében, így azon túl, hogy egy közepesen hosszú mondatban összefoglalta, hogy mik azok a tulajdonságok, amiket általában ki szoktak emelni, ha róla van szó, a hobbijait sorolta fel. Tudta, hogy nem számít kifejezetten izgalmasnak az olvasás és a színházba járás, így hát végül még odakanyarította az utazást is, ami ugyan hazugság nem volt, de inkább válaszolt arra a kérdésre, hogy „mit csinálna szívesen a szabadidejében?”, mint a nem feltételes módú párjára.

Nem kellett sokat várnia a levelekre: már aznap este kapott egyet, attól kezdve pedig körülbelül kétnaponta érkeztek újabb és újabb jelentkezők. Ezek közül a legtöbben azt állították, hogy komoly kapcsolatot keresnek, ám voltak olyanok is, akik úgy álltak hozzá, hogy szívesen ismerkednének és majd lesz, ami lesz, s még olyan is akadt, aki kifejezetten szexuális kapcsolat létrehozásának céljából próbálta meg felvenni vele a kapcsolatot. Cornelia igyekezett mindenkinek visszaírni, hiszen így tartotta illendőnek, de mivel a legutolsó kategóriába tartozóknak szinte sosem volt kedve visszaírni, így általában addig halogatta a választ, míg végül már annyi idő telt el, hogy rájött, már mindegy, hogy válaszol-e avagy sem.

A dolgozószobába lépő Cornelia azonnal bekapcsolta a számítógépet, és megnézte, hogy megérkezett-e a várva várt e-mailje. Ahogy arra számított is, fiókjában tucatnyi olvasatlan üzenet várta. Ezek közül a legtöbb születésnapi jókívánság volt, amik olyan oldalakról érkeztek, amelyekre nem is emlékezett, hogy regisztrált. Ezen felül volt még két hírlevél és egy levélszemét is a munkájával kapcsolatos üzenetek mellett.

Már két hete levelezgetett Derekkel. A férfi intelligens volt, szellemes, és kifejezetten élvezetes, ám természetesen vérre nem menő vitákba bonyolódtak a hol közepesen, hol pedig kifejezetten hosszú levelekben, amiket váltottak.

Szinte úgy érezte magát, mint egy bakfis: a fellegek között lebegett. Mosolyra húzódott a szája, s máris szebbnek látta a világot, ha eszébe jutott Derek, vagy ha megcsörrent a telefonja, és látta, hogy SMS-t kapott a férfitől.

Derektől nem jött e-mail aznap este. Egy SMS ugyan érkezett a nap folyamán, amelyben röviden boldog születésnapot kívánt, s erre a lány nem is olyan sokkal később válaszolt is, de a kettejük közötti kommunikáció ki is merült ennyiben aznapra. Cornelia egy kicsit csalódott volt. Maga sem tudta, hogy mi is az, amit várt, de abban biztos volt, hogy nem kapta meg. Valahol mélyen a tudatalattijában mocorogni kezdett valami, és egyre kijjebb lökdöste a gondolatot, mely szerint a lány még mindig hitt a mesékben, és várta, hogy eljöjjön érte a szőke herceg. (Dereknek egyébként barna haja volt.)

Nem akart ezzel a gondolattal foglalkozni, s bár enyhén ittas állapotban volt, és ebből eredően valamelyest álmos is, tudta, hogy képtelen lenne azonnal elaludni. Megelőzendő az órákon át tartó forgolódást az ágyban, a nappali felé vette az irányt, és bekapcsolta a plazmatévét. Teljesen elvakította a hirtelen megjelenő villódzó fény, s ezért egy darabig hunyorogva meredt a képernyőre, ám szeme hamarosan hozzászokott a változáshoz.

Az egyik csatornán két öltönyös pasas próbált meg valamilyen konyhai terméket eladni a kedves nézőknek, de tíz perc után sem derült ki, hogy pontosan mennyiért is szeretnék rásózni a készüléket a tévé előtt gubbasztó, álmatlanságtól szenvedő honpolgároknak. Corneliában csak egy pillanatra merült fel, hogy akár hasznos is lehet ez a kis kütyü, aztán rájött, hogy úgysem használná sohasem, s éppen ezért csak felesleges pénzkidobás lenne a vétel. A konyha már így is tele volt vadiúj, sosem használt gépekkel. Ha megkérdeztük volna a televíziót meredten bámuló ifjú hölgyet, hogy mikor főzött utoljára, valószínűleg képtelen lett volna felidézni.

Továbbkapcsolt, s pár másodpercre lekötötte egy Afrikai állatokról szóló természetfilm, majd ismét megnyomta a gombot. Most egy olyan tévésorozat képei peregtek a szeme előtt, amit mindig is szeretett volna megnézni, de sosem volt rá ideje, és mivel nem szerette a dolgokat középen kezdeni, ismét csatornát váltott. Eltartott még jó néhány percig, mire végignézte az összes csatornát, ami a szolgáltatónál megrendelt csomagjába tartozott. Több mint száz csatorna, és még sincs egyetlen értelmes műsor sem, gondolta.

Kikapcsolta a tévét, és elindult a fürdőszoba felé, hogy lezuhanyozzon és megmossa a fogát. A legkevésbé sem volt kedve mindezekhez. Legszívesebben lefeküdt volna úgy, ahogy volt, ruhástól, mindenestől, ám neveltetése és lelkiismerete nem hagyta, hogy ilyen könnyelmű cselekedetekre ragadtassa magát. Húsz percen belül ágyban volt. Hanyattfeküdt a franciaágy közepén, s a néha-néha elhaladó autók vetette fényeket nézte a plafonon, miközben várta, hogy elnyomja az álom.

Másnap enyhe fejfájással ébredt, s ez úgy tűnt, rányomja bélyegét az egész napra, ám egy fájdalomcsillapító, és a boldogság, melyet Derek levele okozott, hamar elfelejtették vele, hogy milyen rosszul indult a reggel. Napfény áradt be a hatalmas ablakokon, s Cornelia mosollyal az ajkán, néha hangosan, néha csak némán dúdolgatva készítette reggeli kávéját. Amikor beleszórta az utolsó szemcséket is a csészébe, tudatosult benne, hogy a dobozban lévő adag elpusztításával kifogyott felhalmozott készlete, tehát el kell mennie az egyik áruházba, hogy beszerezzen legalább egy kartonnyit.

Általában a lakása közelében lévő hipermarketben szokott vásárolni, vagy abban, amelyik nem messze található a munkahelyétől, azonban nemrég dobtak be egy szórólapot, amely harsány betűkkel hirdette, hogy nem is olyan messze megnyitották az országban még csak lassan terjeszkedő multinacionális vállalat legújabb üzletét. Ezt az áruházláncot szerette Cornelia a legjobban, s már jóval régebb óta ismerte, mint az ország többi lakosa, ugyanis fiatalabb korában hosszú hónapokat töltött azokban az országokban, ahol a cég már megvetette a lábát.

Az út nem tartott sokáig, s Cornelia a kávé elfogyasztása után körülbelül fél órával kiszállt az autójából, hogy a hatalmas narancssárga betűk vidáman köszöntsék őt is a többi betérő vásárlóval együtt. A parkolóhellyel ugyan szerencséje volt, mert viszonylag közel volt a bejárathoz, ám a bevásárlókocsiért egy kicsit messzebbre kellett mennie – ez is mutatta, hogy milyen sokan voltak aznap délelőtt az áruházban.

Cornelia a hazaérkezés jóleső örömének egyfajta változatával a szívében lépett be a fotocellás ajtón, s a színes termékek kavalkádja szemkápráztató elegyet alkotott a padló egyszerű, ám mégis hangsúlyos mintájával. Nem kellett hozzá sok idő, hogy a kocsit egyre nehezebb legyen tolni, hiszen a már említett cukron kívül került bele tej, liszt, illetve több, hatosával csomagolt ásványvizes palack is.

Ugyan szerette ezt az üzletet, de a tömeg kezdte egyre jobban zavarni, s így tudta, hogy hamarosan ideje lenne a pénztárhoz indulni, hiszen ott több mint valószínű, hogy jó néhány percet fog sorbaállással tölteni. Még szeretett volna egy-két doboz joghurtot is beszerezni, így hát a tejtermékek felé vette az irányt. Épp azon gondolkodott, hogy az epreset vagy az erdei gyümölcsöset vegye-e meg, s már majdnem megérett benne az elhatározás, hogy vesz mindkettőből, amikor egyszer csak egy kisfiú kiabálása ütötte meg a fülét:

– Apu! Apu! Ugye megveszed nekem ezt a játékot? Kérlek!

Cornelia eddig nem sokat foglalkozott azzal, hogy megnézze a körülötte lévőket, ám most jobban szemügyre vette a szolidan, ám elegánsan öltözött magas férfit, akihez a kisfiú odaszaladt. Félig oldalról, félig hátulról látta csak, ám valahogy ismerősnek tűnt.

– Megvesszük, és ez is csak a polcon fog heverni, mint a többi – csendült egy lágy hang nem messze Corneliától, s ő azonnal konstatálta, hogy a hang tulajdonosa egy kifejezetten csinos nő, aki körülbelül egyidős lehetett vele.

A férfi lassan hátrafordult, és rámosolygott a nőre.

– Csak ezt az egyet. És ha azt látom, hogy nem játszol vele, el fogom vinni Davidnek. Ugye emlékszel Davidre, a kollégám fiára?

A hangok egyre halkultak, ahogy a család távolodni kezdett. A férfi felesége derekára tette a kezét, s az ujján lévő karikagyűrűn megcsillant a fény.

Cornelia csak állt, egyik kezében az erdei gyümölcsös, másikban az epres joghurttal, majd szép lassan megfordult, és betette őket a bevásárlókocsiba. Szinte delíriumban indult el a kasszák felé, s anélkül, hogy körbenézett volna, hogy melyik sorban állnak kevesebben és hol van a vásárlók kosarában kevesebb termék, beállt a legközelebbi pénztárhoz. A fiatal lánynak a kasszában kétszer is meg kellett kérdeznie, hogy készpénzzel vagy kártyával szeretne-e fizetni, mire Cornelia feleszmélt, majd sűrű bocsánatkérések közepette előhúzta a bankkártyáját.

A következő nap eseménytelenül telt, az az után következőre pedig szabadságot vett ki. Egy ideig hívogatták a munkatársai, ugyanis Cornelia még sosem mulasztott el egyetlen munkanapot sem. Nem azért, mert annyira szeretett dolgozni, hanem mert keményen dolgozott, hogy egyre feljebb és feljebb kerüljön a ranglétrán, s úgy gondolta, hogy ezért áldozatokat kell hoznia. A kötelező szabadságot ugyan minden évben kivette, de betegszabadságon még sosem volt. Nagy nehezen megnyugtatott mindenkit, hogy semmi komoly, csak ledöntötte a lábáról valami vírus, és nem akarja, hogy megfertőzzön másokat is az irodában.

Elgyötört hangját hallva jobbulást kívántak neki, főnöke pedig felajánlotta, hogy maradjon otthon nyugodtan, ameddig meg nem gyógyul teljesen. Abban, hogy így tett, részben közrejátszott az is, hogy nem akarta, hogy egy ismeretlen vírus bénítsa meg az egész iroda működését.

Cornelia halványlila selyemhálóingében ült az ágyon, körülötte szétszórt papír zsebkendők, egyetlen társasága pedig a laptopja. Újraolvasta az e-mailjeit, egyesével, figyelmesen. Ezerszer megnézte az adatlapot és a fényképeket. Lázasan kereste azt a pontot, ahol elrontotta. Azt az apró részletet, amiből rájöhetett volna, csakhogy a rózsaszín köd elfedte egyébként analitikus agya elől a valóságot.

Az első pár órában az egész olyan hihetetlennek tűnt. Képtelen volt felfogni, hogy mindez megtörténhet vele. Pont vele! Végül is, annyira nem érzi magát borzasztóan, mint amit várt. Mintha csak egy televíziós sorozatot nézne. Aztán a kezdeti zsibbadtságot apránként elkezdték kiszorítani a beszivárgó érzelmek. Eleinte még csak vázlatosak voltak. Mintha csak visszhangjai lennének a valódi érzéseknek. Aztán olyan hirtelen váltak valósággá, mintha valaki felpofozta volna a lányt.

Kezdetben őt hibáztatta, ám ezt viszonylag hamar abbahagyta, s ezután már leginkább saját magára volt mérges. Hogy lehetett ilyen ostoba? Nem hibáztathat mást, hiszen ő maga hagyta, hogy mindez megtörténjen. Tudhatta volna! Tudhatta volna a kezdetektől! Ha képes lett volna tisztán látni… Ha csak egyszer is megpróbálta volna a kívülálló szemével nézni, biztosan észrevett volna valamit, ami nem stimmel, hiába játszotta a férfi tökéletesen a szerepét.

Később gyűlölete nem várt mértékig fokozódott, s immáron az összes hímnemű lényt utálta a világon. Hamarosan már az egész világot gyűlölte.  Minden és mindenki idegesítette. Törni-zúzni lett volna kedve. A feszültség megrekedt benne, s egyre nagyobbra és nagyobbra nőtt a torkában lévő gombóc, gyomra pedig folyton görcsben állt.

Aztán ahogy teltek a napok, az eleinte örökké tartónak hitt gyűlölet szép lassan halványodni kezdett. A helyét a csalódottság és a reménytelenség vette át.  Ó, bárcsak visszamehetne az időben! Másképp viselkedne, mennyire másképp! Sosem követné el ezt a hibát!

A múltba azonban nem lehet visszatérni. És a jelen problémái nem tűnnek el egy csapásra. Problémák, gondok, vesződségek és kellemetlenségek… Mintha csak ebből állna az egész élet.  Tulajdonképpen miért kellene folytatni ezt az egészet? Mi értelme van így? Nem, ez már rég nem róla szól…

Cornelia megkérdőjelezte magát az életet, és végigpörgetett maga előtt mindent, amit idáig tett. Helyesen tette, amit tett? Az akkor meghozott döntések még ennyi év távlatából is helyesnek tűnnek? Lehet, hogy csak elpocsékolta az életét? Talán mindegy, hogy mit csinál, mert tulajdonképpen mindannyian az elkerülhetetlen halál felé tartunk. Lassan, de biztosan, s az, hogy az út egyszer véget ér, a legkevésbé sem opcionális.

A következő napon felkelt az ágyból, és elkezdte összeszedegetni az eldobált dolgokat. Kihordta a mosogatógépbe a koszos edényeket, néhány kényesebbet kézzel el is mosott, s megtöltötte a mosógépet. Kinyitotta az ablakot, és hagyta, hogy a friss levegő átjárja a lakást, és mintegy jelképesen megtisztítsa a negatív gondolatoktól.

A lakás kicsit több mint egy hét után ugyanúgy nézett ki, mint azon az estén, amikor Cornelia hazaért a születésnapját ünneplő összejövetelről. Most mégis valahogy minden tisztábbnak, élesebbnek tűnt. Egyszerűbbnek. Mintha ez alatt az egy hét alatt rájött volna valami olyan összefüggésre, ami az emberek nagy része elől rejtve marad. Békesség töltötte el a lelkét, elméje pedig a lehetőségek tárházának kapujában toporgott.

Még nem merte átlépni a küszöböt, de már látta, hogy a világ, bár sokszor igazságtalan és tele van bonyolult, a legkevésbé sem egyértelmű dolgokkal, leginkább tágas, kiszámíthatatlan és meglepetésekkel teli. Néhányan az általuk imádott isten végtelen jóságát látják benne, mások egyszerűen csak a csodát, amelyet a véletlenek különös találkozása hoz létre.

Cornelia nem akarta csodálni se a világot, se annak esetleges teremtőjét. Egyszerűen csak ki akarta használni azokat a lehetőségeket, amelyeket az élet kínálhat neki. Nem, a legkevésbé sem csodált semmit sem. Lábát felhúzva ült a kanapén, s kezében egy bögre félig kihűlt teával nézte a vele szemközti falra akasztott képet. Az érzés, ami leginkább jellemezte lelkiállapotát, a kíváncsiság volt. Kíváncsi volt rá, hogy az egyelőre ködösnek és szeszélyesnek tűnő jövő milyen meglepetéseket tartogat számára.

Back to Top