– Gyere már, Katie, egyszer szembe kell nézned a dologgal! – Erőteljes, magabiztos hang.
– Tudom, Henry, tudom. Csak, annyira nehéz.
A padláshoz vezető csapóajtó kinyílt, és Henry felmászott. Kinyújtotta a kezét, hogy segítsen a felfelé igyekvő fiatal nőnek, ám az inkább egyedül kapaszkodott fel. A padlás tele volt poros dobozokkal és pókhálókkal. Henry felkapcsolta a villanyt. Az egy szem, búra nélküli égő erőteljesen világította meg az égőt, ám a fény kellemetlen volt.
Henry a padlástér közelebb eső felét választotta, s így Katie az ablakhoz közelebb eső dobozokat kezdte vizsgálgatni. A poros, néhol szétmállott dobozok kacatokkal voltak teli. Katie ide-oda tologatta őket, de nem volt ereje belenézni egyikbe sem igazából. Épp egy nagyobbacska dobozt tolt odébb, mikor hátul meglátott egy ládát. Apró volt, s bár egykoron talán működött a zárja is, már nem volt szükség kulcs hozzá. Kinyitotta, és kézzel írott lapokat talált benne. Leült az egyik masszívabbnak tűnő dobozra, és olvasni kezdett.
– Henry! – kiáltott, amikor a végére ért. – Ezt látnod kell.
– Mi az? – sétált oda a padlás másik végéből Henry. Katie nem szólalt meg, csak fejét rázva átnyújtotta a sárgás papírlapokat.
„Lassú, egyenletes zúgás hallok beszűrődni valahonnan a távolból. Mintha az óceánt hallanám. De nem, az lehetetlen! Hiszen én a kontinens kellős közepén élek! Ugyan mindig is szerettem volna az óceán partján élni, de sajnos nem engedhettem meg magamnak. Vagy csak nem volt hozzá bátorságom? Mindegy is.
A szemem még mindig csukva van. Megpróbálok mozdulni, de iszonyú, lüktető fájdalom hasít a fejembe. Nem mozdulok. Képtelen vagyok elviselni a fájdalmat. Fáradtnak érzem magamat, annyira fáradtnak, hogy legszívesebben visszaaludnék. A gondolatok egyre gyorsabban száguldoznak a fejemben. Nem, már képtelen leszek visszaaludni. Meg kellene próbálnom kinyitni a szememet. Éles fény vakít el, ám szép lassan, apránként hozzászokik a szemem. Először még csak hunyorgok, ám végül teljesen ki tudom nyitni a szememet.
Körülnézek. Egy ágyon fekszem; az ágynemű a narancs és a piros különböző árnyalataiban játszik. A szobában van még néhány bútor: komód, szekrények, ám a tetejükön nincs semmi, nem látok képeket a falon. Semmit. A takaróm színe élénken elüt a környezettől. Mindenhol csak a natúr, fabútorokat látom. Valójában gyönyörűnek találom a szobát, még akkor is, ha úgymond lakatlannak tűnik a szoba, és tökéletesen idegennek érzem magamat benne.
Megpróbálok felülni. Nehezen megy. Zsibbad a karom, és legszívesebben visszahanyatlanék az ágyra, ám a bizonytalanság miatt úgysem tudnék nyugodtan feküdni. No meg hajt a kíváncsiság is. Hol vagyok? Nem emlékszem rá, hogy jártam volna már itt ezelőtt. És ami talán még fontosabb: hogyan kerültem ide? A legutolsó emlékemben otthon voltam, ültem a kanapén. Hosszú nap állt mögöttem, így valószínűleg elbóbiskolhattam. Erre itt ébredek. Sok száz kilométerre az otthonomtól. Hogy honnan vagyok ilyen biztos benne? Az óceán. Valóban a hullámok zaját hallottam. A hullámokét, amint a köveknek csapódnak a parton.
Már ülök, és kilátok az ablakon. Gyönyörű a táj. Fák mindenütt, és a távolban az óceán. Azért gondolom, hogy óceánról van szó, mert nem sejlik a távolban semmilyen szárazföld. Szívesen gyönyörködnék még a tájban, de kellemetlen érzés kúszik a mellkasomra: gyötör a bizonytalanság. Fel kell kelnem. Muszáj megpróbálnom. Kitakarózom, és végignézek magamon: egy egyszerű, minta nélküli póló van rajtam és a melegítőalsóm, amit otthon szokott rajtam lenni. A papucsom is ott vár az ágy mellett. Ha nagyon akarnám, akkor akár azt is képzelhetném, hogy itt lakom. De nem képzelem azt.
Nehézkesen kelek fel; úgy érzem, mintha minden egyes tagomat valamilyen, egymástól különböző fajta kínzásnak vetették volna alá. Ismét végigpillantok magamon, ám az egyébként is szokásos egy-két kékeszöldben játszó folton kívül nem látok semmit. Két ajtót látok magam előtt. Az egyik nyilván a szobához tartozó fürdőszobába, a másik pedig kifelé vezet. Mind a kettő ugyanolyannak tűnik, s nem tudom hirtelen, hogy melyiket válasszam. Odacsoszogok a közelebb esőhöz; ahhoz is gyengének érzem magamat, hogy rendesen emeljem a lábamat. Lenyomom a kilincset, és… rájövök, hogy a fürdőszobába nyitottam. Jól van, semmi gond. Most már csak egy választási lehetőségem marad.
Kinyitom az ajtót, és egy folyosóra jutok. A folyosót csak a végén világítja meg a kintről beömlő világosság, ám nem tűnik sötétnek így sem. Azt hittem, hogy rettenetesen félni fogok, de valójában elég barátságosnak tűnik minden. Már amennyire az egy üres háztól telik persze. A folyosó másik végében van a lépcső. Fából van ez is, mint úgy tűnik minden a házban. A korlát tetején egy nagy golyó díszeleg. Végigsimítok rajta a tenyeremmel, amint odaérek, s elhaladok mellette.
A lépcső aljára érvén egy hatalmas nappaliban találom magamat. Szinte úszik a fényben, mert a hatalmas ablakok rengeteg fényt engednek be. Odabotorkálok az amerikai stílusú konyhához, de senki sincs ott. Csendben vagyok, szinte úgy érzem, mintha én törtem volna be ide, nem pedig itt találtam volna magamat egyszer csak. Hirtelen megérinti valaki a vállamat.
– Uramisten! – pördülök meg rögtön. Amikor az agyam feldolgozza az előttem lévő képet, végre megnyugszom. – Christopher!
Közelebb lépek hozzá, és megölelem. A megkönnyebbüléstől lecsorog egy-két könnycsepp az arcomon. Gyorsan letörlöm őket a kézfejemmel. Ha Chris itt van, akkor biztonságban vagyok.
– Hol… hol vagyunk? – kissé dadogok. Nem tudom, hogy az izgatottságtól vagy csak Christopher látványától, de végül is mindegy.
– A házamban – feleli Christopher hosszú hallgatás után.
– A házadban? Miféle házadban.
– Egy szigeten vagyunk. A Csendes-óceánon.
– Minek vennél házat egy csendes-óceáni szigeten?
– Majd megérted. – Lehet. De én most akartam volna tudni. Mindegy, annyira nem fontos. Hagyom a témát, és inkább ezt kérdezem:
– Hogy kerültem ide? Robert tudja? Felhívtad?
– Robert! – kiált fel indulatosan Christopher. – Robert a múlt. Nem is értem, hogy miért foglalkozol vele.
– De hát ő a barátom… – Nem értem Christophert. Egyáltalán nem értem. Olyan különösen viselkedik. Mi üthetett belé?
– Gyere, üljünk le… – fogja meg a kezemet. Odavezet a kanapéhoz, és én engedelmesen leülök. Nem szólok semmit. Várom, hogy ő mondjon valamit. Hogy elkezdje megmagyarázni, hogy mégis mi folyik itt.
Csend van. Feszült csend. És ugyanakkor nyugodtsággal tölt el a környezetem. A nap sugarai bearanyozzák a világos árnyalatú parkettát; a nyitott ablakon az óceán illata árad be a házba; a természet hangjai csendes alapot nyújtanak a beszélgetéshez. A beszélgetéshez, ami még mindig nem kezdődött meg.
Christopher csak ül mellettem a kanapén, s bámul maga elé. Haján meg-megcsillan a fény. Egyszerű ruhában van ő is: fehér pólója lazán lóg rajta, s farmerje itt-ott lyukas már. Hirtelen mozdul. Rám emeli tiszta, ártatlan tekintetét. Kék szeme éles kontrasztban van sötétbarna hajával. Gyönyörűnek találom, mint mindig. Nem, le sem tagadhatnám, hogy szerettem egykor. Ő jelentett nekem mindent. De a sors végül másfelé sodort minket. S utóbb visszanézve mintha csak a véletlenek különös összjátéka lenne az ok, ami miatt nem egymás mellett kötöttünk ki.
Ő akkoriban mással járt, én pedig nyomorultul éreztem magamat. De képtelen voltam elszakadni tőle. Végül nagy nehezen sikerült kimásznom a gödörből, s ekkor találkoztam Roberttel. Mára már megbékéltem a körülményekkel, és elfogadtam, hogy vannak dolgok, amelyeken nem változtathatok. Boldog voltam azzal, amim volt.
– Be kell vallanom valamit. – Arca komoly, s még a kis félmosoly is hiányzik róla, amely mindig olyan kedvessé tette. Most egyszerűen csak vonzó. Kicsit talán félelmetes is.
– Tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz – teszem karjára a kezemet. Csak bámul rám hosszasan, majd végül elmosolyodik.
– Szeretlek, Trish. – Ha nem tudnám jobban, akkor még azt is gondolhatnám, hogy ez a nagy vallomás. Hogy szeret. De nem, én ennél jobban tudom.
– Én is szeretlek, Christopher, de most már kérlek…
– Nem – vág közbe. – Úgy értettem, hogy… Szeretlek. Szerelmes vagyok beléd.
Eláll a szavam. Mégis mit mondhatnék erre. Hogy én is szerettelek egykor? Hogy miért csak most jut eszedbe, te idióta? Miért akkor, amikor tudom, hogy Robert meg fogja kérni a kezemet? Miért most? Miért? Annyiszor voltam bizonytalan a Roberttel való kapcsolatomban, de ő pont most jön ezzel, amikor már elhatároztam magamat. Igen, elhatároztam magamat, és nem hagyhatom, hogy Christopher az idiótaságával esetleg örök magányra kárhoztasson engem. Tőle aztán igazán kitelik, hogy végül meggondolja magát, és arra kér, hogy legyünk csak barátok. És én ezt nem élném túl. Még egyszer nem.
– Chris, – kezdem – én… én most… Roberttel vagyok.
– Mi az ahhoz képest, amennyi ideje mi ismerjük egymást!
– Nézd, már négy éve együtt vagyunk, és…
– Három és fél!
– Hát persze, neked mindig pontosnak kell lenned. – Miért, miért van ez Christopherrel és velem? Az egyik pillanatban még minden rendben van, a következőben pedig már úgy veszekedünk egymással, mintha egész életünkben utáltuk volna egymást. Próbálok lenyugodni, ám olyan dühös vagyok már, hogy képtelen vagyok higgadtan gondolkozni. Gyorsan átfut az agyamon, hogy vajon mit reagálna arra, amit mondani akarok, s bár tudom, hogy meg fogom bánni, mégis kimondom: – Miért csak most jut ez eszedbe? Hm?
Csak bámul rám ártatlanul és sértetten. Nem válaszol. Ki tudja, hogy vajon azért, mert nem tud mit mondani, vagy azért, mert nem akar. Mindkettő éppoly valószínű.
– Ez annyira jellemző rád! – Nem, képtelen vagyok befogni a számat. Egyébként is, miért vitatkozom ilyeneken Christopherrel, amikor még mindig nem tudom, hogy mi ez a hely, és miért vagyok itt. És egyébként is, elegem van mindenből. El akarok menni. Megismétlem hangosan is: – El akarok menni.
– Nem tudsz. – Nocsak, mégis tud beszélni.
– Mi az, hogy nem tudok?
– Mint mondtam már, a Csendes-óceán egyik szigetén vagyunk. A komp csak naponta kétszer jár, és már elment. A legközelebbi reggel jön.
– Akkor majd keresek egy halászt vagy valakit, aki elvisz a szárazföldre.
– Nincs pénzed.
– Mi az, hogy nincs… – Megint kezdek iszonyatosan dühös lenni. – Miért vagyok itt? És hogy kerültem ide? Válaszolj, Christopher!
– Idehoztalak. Azt akartam, hogy együtt legyünk. – Olyan kedvesen, olyan gyermekien mondja ezt, hogy képtelen vagyok rá tovább haragudni.
– Ez… ez kedves tőled, Chris, de nekem haza kell mennem. Robert már biztosan…
– Robertet nem érdekli már.
– Tessék?
– Trish, Robert halott.
– Ne legyél hülye! Hogy mondhatsz ilyet? – Nem hiszek neki. Nem hihetek neki. Ha Robert nem lenne, akkor az én életem… Romokban heverne.
– Megöltem őt.
Beletelik egy kis időbe, mire elér a tudatomig, hogy miről is beszél Christopher. Az agyam annyira a szigetről való kijutáson jár, hogy csak fél füllel hallgatom azt, amit Chris mond. Az idő forgása mintha lelassulna. Oldalra fordítom a fejemet. Belenézek a csillogó szempárba, és az az érzésem, hogy igazat mond. Ez persze lehetetlen. Az agyam tiltakozik ellene. Christopher a légynek se tudna ártani, nem hogy megölni egy emberi lényt! Ráadásul Robert a barátja volt.
Chris nem mosolyodik el. Nem jelzi sehogyan sem, hogy ez csak egy beteg, idióta tréfa lenne. Halálosan komolyan néz rám. Halálosan, haha, jó vicc. Már-már mosolyra húzódik a szám, de nem azért, mert boldog vagyok. Nem tudom, mi ütött belém, de elfojtom a késztetést. A mosoly éppolyan gyorsan, mint ahogy jött, hirtelen átfordul sírásba. Próbálom visszatartani, nem akarom, hogy Christopher így lásson, de képtelen vagyok rá. Mintha csak egy gát szakadna át bennem: a könnyek utat találnak maguknak az arcomon, s ajkamon érzem a sós nedvességet.
– Nem igaz. – Ezek az első szavaim Christopher nagy vallomása óta. Nem mondhatok, nem gondolhatok mást, mint azt, hogy ez nem igaz. Ha most hazamennék, akkor egészen biztos, hogy Robert azzal fogadna, hogy már megint elcsavarogtam, és nem szóltam neki. Hát milyen példát fogok majd így mutatni a születendő gyermekeinknek? A gyerektéma. Folyton csak a gyerektéma. Mintha már harmincévesek lennénk, és máson se kéne járjon az eszünk, csak a családalapításon.
– De igaz. – Lassan, eltúlzottan artikulálva ejti ki a szavakat. Még talán vicces is lenne, ha a körülmények nem azok lennének, amik.
– Add ide a telefonodat!
Már tárcsáznom se kell, úgy adja oda a telefont, hogy Robertet hívja. A telefonja hangpostára van kapcsolva. Nem jellemző, egyáltalán nem jellemző rá. Amint meghallom az első néhány hangot a hangpostára felvett üzenetből, ki is kapja a kezemből a telefont, majd a nyitott ablakhoz sétál, és kihajítja. Önkívületben rohanok utána, de már nem érem el. Persze már akkor sem volt rá esélyem, amikor felugrottam a kanapéról, de úgy érzem, képtelen vagyok elviselni, ami történik. Valamit kellett volna tennem, hogy megakadályozzam ezt az egészet. Az agyam kezdi felfogni, hogy Robert valóban halott. És hogy tényleg Christopher a gyilkosa.
Hirtelen elönt a düh, s megpróbálom megütni Christophert. Erősebb nálam, sokkal erősebb, s akármennyire is kapálózom, képtelen vagyok a közelébe férkőzni. Végül lefogja a karjaimat, s erőszakkal szorít magához. Szabadulni próbálok, ám karjai erősen szorítanak magához. Néhány percnyi vívódás után átadom magamat a kétségbeesésnek. Térdem reszketni kezd, lábaimból elszáll az erő. Összecsuklanék, ha Christopher nem kapna el. Valahogyan a kanapéhoz botorkálunk. Lerogyok, majd felhúzom a lábamat, és lefekszem. Már nem érdekel, hogy mi történik velem. Nincs félelemérzetem. Nincs gyűlölet bennem. Nincs semmi. Csak a kitölthetetlen, hatalmas űr.
Sokáig fekszem ott, s a Nap lassan kezd lenyugodni a látóhatár szélén. Christopher velem szemben ül a földön. Ránézek, s úgy érzem, mintha az agyam kettészakadna. Mintha tévképzeteim lennének. Vagy mintha skizofréniában szenvednék, és az agyam túltöltődvén nem tudná eldönteni, hogy melyik Christophert lássa maga előtt: a szeretett, gyerekkori barátot vagy a véreskezű gyilkost. Azt kívánom, bárcsak fájna. Bárcsak üvölthetnék a fájdalomtól. Még az is jobb lenne, mint ez a mindent kitöltő üresség. Úgy érzem, hogy sosem leszek képes felkelni innen. És ami a legrosszabb az egészben, az az, hogy nem is érdekel. A szemem szúr, és képtelen vagyok tovább nyitva tartani.
Lassan ébredek. A nap égeti a szememet lezárt szemhéjamon keresztül. Edény csörömpölését hallom lentről. Mintha valaki leejtette volna az egyik lábost.
– Robert – mosolyodok el. Magam sem vagyok egy konyhatündér, de Robert szerintem egy tojásrántotta elkészítése közben is képes lenne felrobbantani a konyhát. Sosem láttam még ennyit szerencsétlenkedni senkit sem.
Kinyitom a szememet. Riadtan ülök fel az ágyban. Nem otthon vagyok! Az előző nap képei egyszerre tolulnak a szemem elé. Az üresség visszatér. Pár másodpernyi boldogság… Csak ennyi maradt a régi világomból. Robert nincs többé. Nincs többé háborús zóna a konyhában, se beinduló vízeső a füstölgő palacsinta miatt. Nincs… semmi.
Lebotorkálok a földszintre. Christopher néz rám a konyhából. Reggelit készít, s közben úgy mosolyog, mintha minden rendben lenne. Odasétálok hozzá, és ő odatol elém egy étellel teli tányért, amikor odaérek.
– Meg akarsz mérgezni? – meredek az ételre.
– Odaégettem? – döbben meg Christopher.
– Hogy csináltad?
– Micsodát, az omlettet? Tudod, csak a szokásos…
– Nagyon jól tudod, hogy miről beszélek! –vágok közbe.
– Nem akarod hallani. Hidd el. – Nem hallok ki megbánást a hangjából. Olyan, mintha csak valami gyermeki csínyt követett volna el, s én lennék a gonosz anyuka, aki megrója őt.
– De, akarom.
– Lelőttem – feleli némi tétovázás után. Fogalmam sincsen róla, hogy elhiggyem-e neki vagy ne. De hát mit tehetnék mást, mint elhiszem azt, amit mond?
– Nem fogsz hazaengedni, igaz? – szemeim lassan ismét könnyben úsznak. Összeszorítom őket, s kezemmel dörzsölöm, de ez aligha enyhíti a fájdalmas lüktetést.
– Nem tehetem. Sajnálom – teszi hozzá még halkan.
– Igazán nincs szükség alakoskodásra. Még hogy sajnálod!
– Hidd el, hogy ha tehettem volna mást, akkor úgy csináltam volna!
– Talán elmondhattad volna nekem az igazat!
– Az túl kockázatos lett volna.
– Az élet nem a te privát játszótered, ahol azt csinálsz a bábukkal, amit csak szeretnél! Ha nemet mondtam volna, akkor egyszerűen csak elviselted volna! Éppen úgy, ahogyan én is elviseltem, amikor te mondtál nekem nemet.
– Nem mondtam neked nemet.
– Nem, mert nem tettem fel a kérdést soha. Nem is volt rá szükség. De Istenem, minek is vitatkozom veled! Hiszen te nem vagy épelméjű! Még mindig képtelen vagyok elhinni, hogy ezt tetted vele. Hiszen a barátod volt!
– Néha áldozatot kell hoznunk.
– De erről nem neked kellett volna döntened, nem érted?!
– Egyszer majd te is megérted…
A napok csak telnek, s én egyre inkább azt gondolom, hogy kell lennie valamilyen egyezségnek, amit Christopher és én köthetünk. Valahogy hazajuthatok. Minden egyes nap könyörgök neki, ám ő hajthatatlan. Csak azt ismételgeti, hogy értünk tette, és majd egyszer megértem. Szerinte én még csak meg sem próbálom elfogadni a helyzetet, és boldog lenni vele. De hát hogyan kérhet erre? Hogyan szerethetnék valakit, aki képes volt ilyesmire?
Be kell látnom, hogy Christopher hajthatatlan. Már túl sok idő telt el ahhoz, hogy bízni tudjak benne, hogy még ebben az életben kitehetem a szigetről a lábamat. Az egyetlen megváltás már csak a halál számomra.
Hogyan, mégis hogyan kérheti, hogy szeressem őt? Úgy érzem, mintha kettészakadnék belülről. Szeretem és gyűlölöm egyszerre őt. Még mindig képtelen vagyok elfogadni, hogy ezt tette velem.
Napok óta nem tettem ki a lábamat a szobából, és nem engedtem be Christophert. Leteszi az ételt az ajtóm elé, és amikor már biztos vagyok benne, hogy elment, beemelem. Sokszor még étvágyam sincsen, és olyankor csak tologatom ide-oda az ételt.
Néha hosszabb ideig vár az ajtó előtt, és megpróbál beszélgetést kezdeményezni. Szinte már sajnálom őt. De nem! Hogyan is sajnálhatnám? Hiszen megtette… Mit is tett? Tett valamit, amit jónak hitt, és értem tette. De akkor is!
Nem, nem! Képtelen vagyok erre tovább gondolni!
Hónapok teltek el azóta, mióta a szigeten ébredtem. Nem lehet így élni. Képtelen vagyok rá! Döntöttem. Le fogok menni Christopherhez, és elmondom neki, hogy vége…Véget fogok vetni ennek.”
– Te jó ég… – szólalt meg elhalón Henry, amikor a végére ért a néhány papírlapnak. Úgy tetszett, hogy az utolsó néhány darabot máskor írták hozzá, mert a tinta és az írásmód is egy kicsit különböző volt, habár kétségtelenül ugyanaz a személy vetette papírra az összes sort.
– Gondolod, hogy igaz? – kérdezte Katie. Visszagondolt az elmúlt néhány napra. A temetés, az a rengeteg ismerős, aki folyton sajnálatát akarta kifejezni. Mintha nem lett volna éppen elég nehéz elviselni, hogy nem sokkal az anyjuk után az apjukat is elveszítették.
– Nem tudom, hugi. Sosem beszéltek arról, hogy miért költöztek a szigetre. Azt hiszem, sosem tudjuk már meg, hogy ez csak egy kitaláció-e, vagy valóban így történt…