Egyedül vagyok.
Behúzódtam egy plázába, és most éppen egy sötétbarna kanapén ülve vetem papírra ezeket a sorokat. De nem azért kezdtem bele ebbe a naplóba, hogy erről írjak. Azaz, nem csak azért. Sietnem kell, ha még sötétedés előtt be akarom fejezni.
Egy hete történt.
A nagynénémnél voltam, mert a szüleim valamilyen tudományos konferenciára utaztak New Yorkba. Sosem visznek magukkal sehova, de egyedül sem maradhatok, így hát általában anyukám nővérének a farmjára száműznek. Amikor kicsi voltam, nagyon sok időt töltöttünk itt a nővéremmel, aki persze most már otthon maradhatott egyedül.
Nem a nagynéném hibája volt, én mégis rajta töltöttem ki a mérgemet. Bárcsak elmondhatnám neki, hogy sajnálom. Nem érdemelte meg, hogy így viselkedjek.
Épp a virágágyását rendezgette, mint szinte minden délután. A kertje volt a legkedvesebb időtöltése, még egy díjat is nyert, aminek már elfelejtettem a nevét. Sosem születtek gyerekei, bár nem voltam benne teljesen biztos, hogy akart-e egyáltalán valaha. Mindig örült neki, ha meglátogattuk, talán a saját család illúzióját keltette benne, amire biztosan vágyott néha, még ha az idő nagyobb részében jól is érezte magát egyedül.
Sosem ment férjhez. Legtöbb idejét egy barátnőjével töltötte, aki gyakran nálunk marad éjszakára is. Nem különösebben foglalkoztam ezzel eleinte, ám később az a gyanúm támadt, hogy talán több van közöttük, mint barátság. Sosem kérdeztem meg tőle, ő pedig sosem mondta. Habár tudom, hogy teljesen lényegtelen a kettőnk kapcsolatának szempontjából, most mégis bánom, hogy nem kérdeztem meg. Rengeteg időt töltünk el egy-egy emberrel, és néha, mintha valaki hirtelen egy reflektorral világítaná meg a másikat, rájövünk, hogy alig tudunk róla valamit, hiába a sok közös délután és a hosszú séták.
Haza akartam menni. Együtt szerettem volna bulizni a nővéremmel – merthogy teljesen biztos vagyok abban, hogy amint kitettük a lábunkat a házból, máris elkezdett e-maileket küldözgetni és telefonálgatni, hogy megszervezze élete addigi legnagyobb partiját. Mint minden egyes alkalommal, amikor pár napig egyedül maradt. Nem tudom, hogyan volt képes mindent összetakarítani mire hazaértünk, de a szüleink sosem vettek észre semmit. Nem mintha egyébként olyan sok mindenen megakadt volna a szemük. Én azonban más voltam. Tudtam, ha valami nem ott volt, mint előtte, és láttam a sötét szőnyegen az alig észrevehető foltokat.
Vitatkozni kezdtünk. Én meg a nagynéném. Eleinte még csitítgatott, de aztán egyre dühösebb lett, és végül már kiabáltunk egymással. Ilyenkor szerencse, hogy a nénikém egy farmon él, a legközelebbi település pedig másfél órányira van gyalog. Autóval nem túl sok idő, ám ha valaki annyi idős, mint én, hiába van jogosítványa, úgysem adják neki oda az autót felügyelet nélkül.
Emlékszem, amint a szél az arcomba fújt, miközben azt kiáltottam, hogy bárcsak egy lakatlan szigeten lehetnék, és akkor nem kellene elviselnem egyiküket sem és azt csinálhatnék, amit akarok. Nem tudtam tisztán kivenni a nagynéném válaszát a düh és az egyre növekvő távolság miatt –futva indultam el a ház felé. Valószínűleg a legközelebbi szomszéd is hallotta az ajtó csapódásának dörrenését. Sírva borultam az ágyra, és szép lassan elnyomott az álom.
Amikor felébredtem, még mindig világos volt. A nagynéném nem volt a házban, így azt feltételeztem, hogy még mindig – esetleg már megint – a kertben tevékenykedik. A lemenő nap sugarai aranyszínű ragyogásba vonták a kertet, s a fény meg-megcsillant a virágok szirmainak a szélén. Nem volt ott. Biztos elment a barátnőjéhez, aki a szomszédos farmon él, ezért van a kocsi a garázsban, miközben a nénikém sehol. Megvontam a vállamat, és a konyha felé vettem az irányt, hogy valami vacsorafélével örvendeztessem meg növésben lévő szervezetemet – ahogy anyám mindig fogalmazott.
Nem volt kedvem tévét nézni, úgyhogy inkább bekapcsoltam a rádiót, ám a kedvenc állomásomon csak süketség fogadott. Megütögettem a rádió oldalát, majd szitkozódtam egy sort, hogy már megint nem működik normálisan ez a régi vacak. Itt, a világ végén ez nem volt olyan meglepő jelenség. Végignyomogattam az összes fogható állomáson a gombot, ám sehol sem volt kedvemre való, leginkább csak elvont zenéket játszottak, úgyhogy végül fogtam a kedvenc könyvsorozatom legfrissebb példányát, és olvasni kezdtem. Néhány óra múlva elálmosodtam, és lefeküdtem aludni.
Másnap reggel félig felébredve, ám máris farkaséhesen kitámolyogtam a konyhába. Az asztalon nyoma sem volt a szokásos friss kifliknek, amiket a nagynéném a legközelebbi pékségből szerzett be reggelenként. Idáig az egyetlen ok, amiért nem voltak az asztalon, az volt, hogy a nénikém egyszer-egyszer rosszul érezte magát, és nem tudott elmenni. Pánikba estem. Mi van, ha rosszul lett, és én észre sem vettem?
Futólépésben tettem meg a konyhát és a nagynéném szobáját elválasztó néhány lépést, majd berontottam a szobába. Lelki szemeim előtt már megjelent vérbe fagyott testének látványa, ám ezt a képet azonnal eltörölte a kongó üresség, amely a helyiségben fogadott. Végignéztem az egész házat, még az emeletre vezető lépcső alatti szekrénybe is bekukkantottam, ám sehol nem volt nyoma annak, hogy a nagynéném esetleg szó nélkül itt hagyott volna.
Az egyetlen logikus magyarázat az volt, hogy a szomszédos farmon éjszakázott, és engem elfelejtett erről tájékoztatni. Legalább egy cetlit hagyhatott volna! Felöltöztem, majd elindultam a mi házunktól északra fekvő farm irányába. Körülbelül tizenöt percnyi gyaloglás választott el a másik háztól, s ezt az időt azzal töltöttem, hogy jeleneteket agyaltam ki, amik rendre úgy végződtek, hogy a nagynéném bűnbánó arccal bocsánatot kért tőlem.
Amikor odaértem, bekopogtam a házba, ám nem érkezett válasz. Körbejártam az épületet, és a hátsó ajtón is kopogtam, ám az eredmény ugyanaz volt.
Villámcsapásszerű volt a felismerés. Már az odafelé vezető úton is éreztem, hogy valami nincsen rendben, ám csak akkor tudatosult bennem, amikor a ház másik oldalára nézve megpillantottam a hatalmas karámot.
Csend volt.
A nagynéném barátnője teheneket tartott, méghozzá nem is keveset, ám mind egy szálig nyomuk veszett. A karám teljesen üres volt. A szívem a torkomban dobogott, miközben a bejárati ajtóhoz rohantam. Belöktem az ajtót, s az a szokásos, máskor barátságosnak tűnő nyikorgással tárult ki. Odabent is ugyanaz a – most már hátborzongató – üresség fogadott, ami a nagynéném házában is volt.
Átkoztam magamat, amiért otthon hagytam a mobilomat, s így zakatoló szívvel és egyre kuszábbá váló gondolatokkal tettem meg a két farmot elválasztó utat, ami most legalább háromszor olyan hosszúnak tűnt, mint odafelé. A szobámba érve felkaptam a telefonomat, ám nem volt térerő. Nem túl meglepő itt, az isten háta mögött, ám most mégis rettegéssel töltött el. A legközelebbi vonalas telefon a konyhában volt. Majdnem leszakítottam, amikor leakasztottam a falra szerelhető, régi módi, vezetékes telefont.
Süket volt.
Kirázott a hideg. Összehúztam magamon a pulóveremet, és kikaptam az egyik kést a tartóból. Sosem voltam valami jó a késekkel; általában több sérülés volt az ujjaimon, mint a felszeletelő dolgon. Megnyugtatott, ahogy a kés nyele a tenyerembe simult, bár valószínűbbnek tűnt, hogy előbb szúrnám le magamat, mint hogy megsebesítsem a támadómat – most már biztos voltam benne, hogy valaki elrabolta a nagynénémet és a barátnőjét, sőt, talán már meg is gyilkolta őket. A teheneket pedig elhajtották. Talán épp rajtakapták a tolvajt (vagy tolvajokat), s így megpecsételődött a sorsuk?
Kikaptam a kulcsokkal teli tálból a slusszkulcsot, és óvatosan, ám a lehető leggyorsabban a garázshoz siettem. A hatalmas kapuk nyikorogva fedték fel a nagynéném régi terepjáróját, s a csendben szinte fülsüketítőnek tűnt, ahogy a motor felzúgott. Minél távolabb akartam kerülni a farmtól, és a gyilkostól, aki lehet, hogy még mindig a közelben ólálkodott.
Óráknak tűnt, mire a rögös földútról rákanyarodtam az aszfalttal borított országútra. Egyre gyorsabban és gyorsabban mentem. Kényszerítenem kellett magamat, hogy lassan felengedjem a gázpedált, és hagyjam, hogy az autó kevésbé életveszélyes sebességre lassuljon.
Egy hirtelen jött gondolat megdermesztett: mi van, ha itt lapul az autóban a gyilkos? Azonnal beleálltam a fékbe, magamhoz ragadtam az anyósülésen heverő kést és kiugrottam a kocsiból. Agyam racionális fele tudta, hogy nem lehet ott a kocsiban, vagy ha igen, nem akar megölni, hiszen már lett volna rá lehetősége. Valószínűtlennek tűnt, hogy csak egy fuvart szeretett volna a városig. Mégis végig kellett néznem az autót, hogy megnyugodjak – ám ez a nyugalom cseppnyi sziget volt csupán az őrület tengerén.
Abba kellett hagynom az írást, mert rám sötétedett. Az éjszaka nyugodt volt, csendes és hideg. Mint minden egyes éjszaka az óta a bizonyos veszekedés óta. Lefekvés előtt felfedeztem egy bútorgyártó cég mintaboltját (mégis mit keres egy ilyen üzlet a plázában?), és végre ágyban tölthettem az éjszakát. Egy hete először.
Most más színű tintával írok, mert időközben visszamentem az írószerüzletbe, ahonnan ezt a bőrkötéses naplót vettem, és elhoztam egy méregdrága tollat. Anyám is ilyet használt. Vékonyabb és hidegebb, mint amivel tegnap írtam. Remélem, hamarosan felmelegszik a kezemben. Minden olyan hideg körülöttem.
Visszaszálltam, majd remegő kézzel kiengedtem a kéziféket, amelyről nem is emlékeztem, hogy behúztam, és továbbindultam. Az út kihalt volt, azonban igyekeztem betartani a sebességkorlátozást, mert nem hiányzott, hogy megbüntessenek a rendőrök, akik rendszerint olyan mellékutakhoz álltak be, amelyeket a lehető legjobban eltakartak az út menti cserjék.
A városba tartottam, hogy feljelentést tegyek a rendőrségen. Szinte biztos voltam benne, hogy paranoiás gyereknek fognak tartani, ezért elkezdtem módszeresen átgondolni a tegnap óta történteket. Amikor ahhoz a részhez értem, amikor felfedeztem, hogy eltűntek a tehenek, hirtelen baljós érzetem támadt. Valami nem stimmelt. Sőt. Valami még mindig nem stimmel.
A csend.
Nem csak a tehenek bőgése nem hallatszott. A madarak sem csiripeltek. Teljes és tökéletes csend honolt körülöttem.
Elsuhantam egy benzinkút mellett, s emiatt rápillantottam a műszerfalra. A tank már majdnem üres volt. Megálltam, és visszatolattam a kúthoz – rémálommal lett volna egyenlő, ha félúton kifogy az üzemanyag. A máskor legalább egy vagy két kocsit kiszolgáló benzinkút most teljesen üres volt. Leparkoltam, majd leállítottam a motort. Magamhoz vettem a kést, kiszálltam a terepjáróból, és odasétáltam az épülethez.
Lassan lépkedtem. Talán nem akartam bizonyosságot nyerni a balsejtelmemről.
Senki sem volt bent.
Kiáltottam, ám nem érkezett válasz.
Magamhoz vettem pár szelet csokit a pénztár mellől, majd kimentem és teletöltöttem a tankot. Nem értettem túl jól az autókhoz, de azt tudtam, hogy milyen üzemanyagot kell használni ehhez a típushoz. Maga a procedúra kicsit tovább tartott a kelleténél, mert nem igazán volt benne gyakorlatom. Visszamásztam az ülésre, beindítottam a motort, és néhány pillanat múlva már úton voltam a város felé.
Balsejtelmem kezdett beigazolódni, ám még adni akartam egy esélyt, hogy kiderülhessen: mindez csak egy rossz álom.
Nem kellett sok idő, és feltűnt a város határát jelző tábla. Fél perccel később pedig már az elnéptelenedett utcákat róttam.
Nem tagadhattam már tovább a nyilvánvalót. Eléggé képtelen ötletnek tűnt, hogy a környék lakói mind egyszerre menjenek el nyaralni, nagynéném pedig sosem hagyott volna itt, ha valami katasztrófa fenyegeti a várost és közvetlen környezetét.
Eltűntek.
Mindenki eltűnt.
Az a néhány rádióállomás, ami tegnap este még működött, már elhallgatott. Nem voltak se emberek, se állatok. Egyedül voltam a kisvárosban, amely most hatalmas útvesztőnek tűnt. S hirtelen bevillant az a mondat, amelyet a vita hevében nagynéném fejéhez vágtam: bárcsak egy lakatlan szigeten lehetnék.
Hát most megkaptam. Nem sziget volt az óceán közepén, hanem egy vidéki kisváros, azonban pontosan olyan üres, mint amit kívántam. Rettegtem belegondolni, hogy nem csak a városkáról volt szó, hanem a megyéről, az országról, a kontinensről, és az egész bolygóról is. Márpedig ez tűnt legvalószínűbbnek.
Ekkor már nagyon éhes voltam, így megálltam egy gyorsétterem előtt, és átmásztam a pulton, hogy a hátsó részben valami ennivalót készíthessek magamnak. Még sosem dolgoztam ilyen helyen, így fogalmam sem volt, hogy mit kell csinálni. Az első hamburger a szemetesben landolt, de aztán egészen belejöttem. Megettem néhányat, és elcsomagoltam párat, hogy később legyen mit ennem. Hamburgerekkel teli zacskómat az anyósülésre dobtam a kés mellé, ami most nevetséges óvintézkedésnek tűnt.
Gyilkos? Talán még jobban is jártam volna egy gyilkossal. Sőt, akkor járnék a legjobban, ha most azonnal megjelenne, és véget vetne ennek a rémálomnak. Nem akartam a holnapra gondolni, de még csak a következő órára sem. Nem akartam hagyni, hogy a tudat, miszerint a szüleim, a testvérem, a családom és mindenki, akit ismertem és szerettem, többé már nem létezik.
Nem tudom, hogyan éltem túl az első napot, de sikerült. Egy ideig csak céltalanul bolyongtam, nem tudván, mit is kezdhetnék magammal. Menedékként használtam a kocsit, mintha az, hogy bezárom az ajtaját, és a széles üléseken alszom, megvédhetne.
De hogyan is lehetett volna rá képes, amikor az ellenség nem kívülről támadt, hanem belülről őrölt fel. Lázasan kerestem valamiféle épkézláb magyarázatot, ám mind semmivé lett a végső kérdésnél: velem miért nem történt meg ugyanez?
Nem lehetett egy ismeretlen vírus, hiszen az hullákat hagyna maga után, de körülöttem az égvilágon semmi sem volt, ami valaha is élt – leszámítva persze a boltokban és éttermekben lévő húsféléket. Természeti katasztrófa sem történhetett, mert annak nyoma lenne az épületeken. Talán még a leghihetőbb verziót a földönkívüliek szolgáltatták, ám ez sem adott magyarázatot arra, hogy én miért maradtam itt.
A magány volt az egyetlen biztos pont fenekestül felforgatott életemben.
A többi nap már valamivel könnyebb volt. Mintha minden múló perccel egyre jobban hozzászoknék a lehetetlenhez. Városról városra jártam, s mindenhol ugyanaz a kép fogadott: kihalt utcák, egy-egy összetört holmi a földön. Semmi, ami lélegezne, aminek szívdobbanása volna.
Emlékszem az első alkalomra, amikor beléptem egy kihalt hipermarketbe. Valószínűleg mindenki eljátszott már a gondolattal, hogy milyen lenne, ha egy éjszaka véletlenül bezárnák egy hatalmas üzletbe, és azt venné el, amit csak szeretne, másnap pedig következmények nélkül kisétálhatna.
Mámorító volt. A szabadság és a tudat, hogy bármi az enyém lehet, szinte megrészegített. Majdnem minden sorból elvettem valamit. Beleettem többféle csokoládéba, müzlibe és pékáruba. A legdrágább üdítőket és italokat ittam. Tucatnyi ruhát próbáltam fel, ami pedig nem tetszett, azt egyszerűen ledobtam a földre. Senki és semmi nem állíthatott meg.
A borzalom azonban néhány percen belül visszatért, s képtelen voltam huzamosabb ideig kizárni.
Az ilyen hatalmas helyeken jobban éreztem magamat, mert volt valami, ami megtörte a csendet: zúgtak a gépek.
Akkor még volt áram.
Sejtettem, hogy nem lesz örökké, így első helyen szerepelt a listán egy üzenet megírása, amelyet aztán annyi példányban fénymásoltam le, amennyi csak belefért a terepjáró csomagtartójába. Élelmet és vizet szereztem be, ami jó néhányra napra elegendő lenne, ha valami miatt nem jutnék egykor lakott területre.
Merthogy egyetlen lehetőségem maradt: menni előre.
Addig keresni, kutatni, amíg egy másik élőlény nyomára nem bukkanok. Lehet, hogy sosem találok majd senkit, és végül a magány erősebb lesz minden életösztönömnél. Az is elképzelhető, hogy néhány hónap múlva már önkívületben fogom róni az utakat. Talán végezni fog velem egy hurrikán vagy egy özönvíz. Esetleg egy katasztrófa közelít, és bár azt hiszem, én vagyok az egyetlen túlélője egy már megtörtént csapásnak, valójában egyetlen áldozata leszek az eljövendőnek.
Le akartam írni, hogy mi történt. Részben saját magamnak. Talán képes lesz egy ideig megőrizni a józan eszemet, és visszabillenthet, amikor már csak egy hajszálon múlik, hogy az őrület szakadékába zuhanjak. Előfordulhat, hogy soha senki sem fogja már olvasni ezeket a sorokat, ám az is lehet, hogy egyszer, sok-sok év múlva ismét benépesíti az ember (vagy valamely más intelligens életforma) a Földet, és megtalálják ezt a naplót. Szakadtan, gyűrötten, de még nagyrészt olvashatóan.
És akkor talán én leszek egy letűnt világ egyetlen krónikása.