Éles fénysáv hasított a sötétségbe.
Az utolsó pillanatban vettem észre, hogy kilóg a csizmám sarka, s pánikszerűen elrántottam onnan. Túl késő lett volna? Lehetséges lenne, hogy ennyin múlik majd a dolog?
Szívem hevesebben kezdett dobogni, s éreztem, hogy egyre nehezebben kapok levegőt. Egy pánikroham? Csodálatos. Micsoda egy használhatatlan test ez!
De vajon valóban a testtel lett volna a gond? Azelőtt sosem voltak pánikrohamaim. Persze, az is igaz, hogy azelőtt nem kellett az életemért menekülnöm a sajátjaim elől.
Egyszer csak megéreztem a kezét az enyémen. Még erősebben megremegtem, azonban a testem reagált: lassacskán kezdett enyhülni a zaklatottságom.
Nem találnak ránk, nem találnak ránk, mondogattam magamnak. Most aztán igazán örültem, hogy hoztam magammal egy váltás egyenruhát, amelyet odaadhattam Cole-nak. Szerencsére a méret nem jelentett problémát, mivel az anyag szükség szerint tágult, illetve szűkült. Így nem láttak a hőérzékelős kamerákkal sem.
Most egy kicsit tovább tartott, mire elhalt a helikopterek és kiáltások zaja, és eltűntek a vissza-visszatérő fénycsóvák.
– Várj meg itt! – utasítottam alig hallhatóan, azonban tudtam, hogy a mellettem rejtőző férfi értette, mert gyorsan bólintott egyet.
Hangtalanul mozogtam az idegen házban. Ugyan valamivel gyorsabban haladtam volna úgy, mégsem kapcsoltam fel a zseblámpámat. Még mindig túl közel voltak. Elég egyetlen aprócska hiba, és ismét visszakerülök a vakítóan fehér szobába.
Végül megtaláltam az ajtót, amit kerestem: elég szépen bele volt dolgozva a falba, de már rutinos voltam, és tudtam, mit keressek. Gyorsan ellenőriztem a helyiséget – szerencsére tiszta volt a levegő. Precíz, tudatos mozdulatokkal visszasiettem a társamért, majd odavezettem őt a helyiséghez.
– Nem rossz – suttogta elismerően.
Hangjától összeborzongtam. Utáltam, amikor ez történt.
Előreengedtem a lépcsőn, majd megigazítottam a léceket, és reméltem, hogy kívülről minden éppen olyan érintetlennek látszik, mint amikor bejöttünk. Egy halk kattanás meggyőzött arról, hogy sikerült a helyére illesztenem a rejtett ajtót, azonban egyúttal azon is eltűnődtem, hogy vajon nem zártam-e be magunkat örökre. Nem szívesen tettem volna tönkre ezt a szép kis házat. Nem mintha a tulajdonosoknak számított volna. Valószínűleg boldogan éltek néhány körzettel odébb. A kormány komolyan vette, hogy bőségesen kárpótolja az embereket egy kitelepítés alkalmával, nehogy elégedetlenkedni kezdjenek a tisztelt állampolgárok.
– Vajon miért építették? A háború miatt? – kattintotta fel a saját zseblámpáját Cole.
– Én inkább zombikra tippelek. Vagy vámpírokra. Vagy, várj csak, tudok még jobbat: földönkívüliek!
– Ja, valószínűleg a háború miatt – felelte a férfi úgy, mintha csak annyit mondott volna: „Nagyon vicces!”.
Haloványan elmosolyodtam, azonban szinte azonnal visszakattant az agyam a rendes kerékvágásba, s arcizmaim egy másodpercnyi késéssel követték is elmémet.
Annyira féltek egy újabb háborútól. Az előző olyan hatalmas pusztítást végzett. Országok pusztultak el csaknem nyomtalanul, családok szakadtak szét. Szinte nem volt olyan ember, aki ne veszített volna el valakit.
– Ne! – kiáltottam egy kicsit hangosabban a kelleténél, amikor megláttam, hogy Cole a villanykapcsoló felé nyúl.
– Miért? Gondolod, hogy a nyomunkra akadnának?
– Egy kicsit gyanús lenne, hogy egészen idáig semmiféle áramfogyasztás nem volt itt, aztán hirtelen, amikor felbukkanunk a környéken, elkezd pörögni a számláló – feleltem, miközben előszedtem azt az aprócska gömböt, amelyet a levegőbe dobva aktiváltam.
A golyó a föld felszíne felett körülbelül tíz centivel megállt, majd lebegni kezdett. Szép lassan elkezdett átszűrődni rajta a gyér fény. Direkt a legalacsonyabb fokozatra állítottam, hogy ne fogyasszon el sokat a tartalékaiból. Ki tudja, mikor tudom majd újratölteni.
– Észrevennék?
– Persze, hogy észrevennék. Miért ne vennék észre?
Annyira keveset tudott arról, hogy mi folyik a háttérben, hogy folyamatosan sikerült megdöbbentenie. Mármint, mégiscsak tanár volt az egyetemen – igaz, biológiát tanított, vajmi kevés köze volt a társadalmi változásokhoz és a hatalomhoz. Vajon elhitték, amikor azt mondta, hogy szüksége van egy kis szabadságra a könyve miatt?
Ez az óvóhely egy kicsit jobban felszerelt volt, mint a többi. Az ágyak ugyan kihajthatóak voltak, azonban vastag matrac volt rajtuk, s úgy gondoltam, hogy ez éjjel végre kényelmesen aludhatok.
– Még mindig nincs késő, hogy hazamenj. Segíthetek. Biztos vagyok benne, hogy még mindig vár rád a lakásod, az állásod… az életed.
– Miért zavar ennyire, hogy itt vagyok?
– Az utamban vagy – fordultam felé, hogy a szemébe nézhessek.
Egy pillanatig egymásba kapcsolódott a tekintetünk, azonban szokás szerint nem voltam képes sokáig farkasszemet nézni vele. Zseblámpámmal a bal kezemben elkezdtem tüzetesebben is feltérképezni a terepet.
Három ágy, székek, egy asztal. A falon végig polcok voltak, tele konzervekkel, müzlivel, és egyebekkel, amelyekről úgy gondolták, hogy hosszú idő után is fogyaszthatóak lesznek majd. Na persze, mintha az évekkel ezelőtt lejárt müzli olyan ízletes fogás lenne. De nem panaszkodtam; egész nap nem ettünk semmit, és most már korgott a gyomrom az éhségtől.
Nem takarékoskodtam, amikor levettem a polcról a vacsorának valót. Szerencsére rengeteg ásványvizet is felhalmoztak azok a gondos kezek, akik berendezték ezt az óvóhelyet. Megtaláltam a fertőtlenítő folyadékot is, azonban a vizespalackok érintetlennek tűntek, úgyhogy úgy gondoltam, felesleges erre pazarolni a folyadékot. Később nagyobb hasznát vehetjük… vehetem majd.
Vacsora után ledőltem az egyik ágyra, Cole pedig természetesen azt a fekhelyet választotta, amelyik hozzám a legközelebb esett. Az ágyak a falak mentén, egymásra merőlegesen voltak elhelyezve, s így a férfi feje épp az enyém mellé került. Ez feldühített, ugyanakkor érthetetlen módon meg is nyugtatott.
– Emlékszel a házra a tó mellett, ahol…? – szólalt meg, azonban közbevágtam, mielőtt még befejezhette volna a kérdést.
– Nem Annie vagyok.
Egy pillanatig nem szólt semmit, majd végül csendesen annyit mondott:
– Tudom.
Természetesen emlékeztem a házra. Világos színű fából készült, s éppen a tó partján állt. A legközelebbi épület jóval odébb volt, így teljes volt a nyugalmunk. Lecsuktam a szememet, s magam előtt láttam, ahogy a napfény megcsillan a víztükör tetején, s szinte éreztem, amint a lágy, tavaszi szellő végigsimít a karomon. Ujjaim rákulcsolódtak a széles terasz korlátjára, s tudtam, sosem fogom magamat sehol olyan szabadnak érezni, mint ott.
Vajon megpillanthatom valaha is a béke eme aprócska kis szigetét? Vajon ugyanolyan érzés lesz, mint az emlékekben?
– Karen… – hallottam magam mellől a hangot.
– Miért nem mész haza, Cole?
– Tudod, hogy miért nem.
– Elmondtam már, hogy mi történt.
– Én pedig mondtam már, hogy tudom, hogy hazudsz.
– Autóbaleset volt, Cole. Fogadd el! Lépj tovább! Éld az életedet!
– Annie volt az életem!
– És most újat kell építened… Azzal nem segítesz egyikünkön sem, ha a nyakamon lógsz!
– Tudnom kell az igazat ahhoz, hogy tovább tudjak lépni – ismételte el körülbelül ezredszerre, s hangjából fojtott düh csendült.
– Mit számít ez annyira? – fordultam meg hirtelen, s karjaimra támaszkodva a mögöttem fekvő férfire meredtem. – Annie halott. Nem jön vissza.
– Volt… voltál valaha szerelmes, Karen?
Megdöbbentem a kérdésen. Ez volt az első alkalom, hogy Cole bármiféle személyes kérdést tett fel nekem, amely nem kapcsolódott Annie-hez. Persze valahol mélyen tudtam, hogy ez igenis Annie-ről szól. Azt kellett volna mondanom, hogy ennek semmi köze az ő problémájához, ehelyett azonban hallottam, amint a szavak elhagyják a számat:
– Igen, voltam.
– Mi történt?
– Meghalt.
– Akkor tudod… Ismered az érzést, amikor bármit megadnál csupán egyetlen percért, amit vele tölthetsz.
– Ezért vagy itt? Meg akarod kapni azt az egy percet?
– Én…
– Én nem Annie vagyok! Annie halott!
– De a tiéd a teste! És az emlékei is.
– Csak néhány emléke… – pontosítottam, azonban most Cole volt az, aki az én szavamba vágott.
– Nem számít, nálad vannak.
– És most mit akarsz? Adjam vissza őket? Nem kértem se ezt a testet, se ezeket a nyomorult emlékeket!
Nem válaszolt, helyette a könyökére támaszkodott, s jobb kezével megérintette a karomat. Úgy kaptam el onnan, mintha forró olajat öntöttek volna rá.
– Ne nyúlj hozzám!
– Csak mondd el, hogy mi történt, és holnap már nem leszek itt – mondta halkan.
Visszafordult a hátára, s lehunyta a szemét. Képtelen voltam levenni róla a tekintetemet. Néhány perc múlva kezdett kényelmetlenné válni ez a pozíció, így erőt vettem magamon, és visszafeküdtem. Hosszú nap volt mögöttünk, és tudtam, hogy a következő sem lesz könnyebb, úgyhogy megpróbáltam aludni. Természetesen képtelen voltam rá.
Rettegtem, hogy ismét át kell élnem azt a borzalmas estét. Amióta Cole velem volt, minden egyes alkalommal, amikor lehunytam a szememet, újra és újra magam előtt láttam Annie utolsó napjainak valamelyikét. Mintha nem lett volna elég megbirkózni a saját halálommal…
Azt gondolná az ember, hogy amikor valaki meghal, akkor vele együtt eltűnnek az emlékei is. Én legalábbis ezt hittem. Kiderült, hogy tévedtem. Amikor felébredtem – már ennek az idegen nőnek testében –, olyan emlékeket találtam, amelyek nem az enyémek voltak. Rémisztően kettős érzés volt: mintha valami olyasmi után kémkednél, amit jogod van tudni. Ezek az emlékek az enyémek voltak, nem éreztem őket idegennek, azonban az agyam tudta, hogy valaki máshoz tartoznak.
De miért nem akartam erről Cole-nak beszélni? Lehetséges, hogy az emlékek miatt elkezdtem bizonyos érzelmeket táplálni iránta? Valahol örültem annak, hogy velem van? Ha ez így van, akkor nyilvánvalóan féltem attól, hogy amikor elmondom neki az igazat, tényleg itt fog hagyni.
De azt is tudtam, hogy Annie nem akarja, hogy elmondjam neki, mi történt valójában. Nem akarja, hogy a férje megtudja, hogy aznap éjjel éppen a szeretőjétől jött haza, amikor belerohant az a kamion. Talán a sofőr elaludt a volánnál, talán más történt, ez már sosem fog kiderülni. Annie sokat gondolkodott rajta, mielőtt… meggyilkolták őt, hogy beletehessenek engem.
Hogyan magyarázzam el Cole-nak, hogy a kormány emberei megölték a feleségét, aki talán túlélhette volna a balesetet, csak azért, mert meghalt az egyik legjobb emberük, és szüksége volt egy testre? Hogy nekem szükségem volt egy testre, és ezért Annie többé nem létezik már? Hogy csupán emlékfoszlányok maradtak utána…?
– Elmondom neked az igazat – szólaltam meg hirtelen, önmagamat is meglepve ezzel.
Cole azonnal felült a vendégágyon, s felém fordult. Ugyan csak homályosan láttam testének körvonalait, arckifejezést pedig egyáltalán nem, el tudtam képzelni, hogy milyen képet vághat. Szemöldökét összevonja, ajka egyetlen vékony vonallá préselődik, s szemében az a komoly, átható pillantás ül.
– Tényleg autóbalesete volt…
– Te most szórakozol velem, Karen?! – csattant fel.
– Csak hallgass végig! Ismersz egy… hogy is hívják? – dörzsöltem meg a homlokomat. – Gavin? Nem… nem… Gabriel! Ismersz egy bizonyos Gabrielt?
– Gabriel? – kérdezett vissza értetlenül Cole. – Van egy unokatestvérem, akit Gabrielnek hívnak.
– Unokatestvér? – nyeltem nagyot. – Hát persze, az unokatestvéred… Jóságos ég…
– Mi ez az egész?
– Annie tőle ment hazafelé.
– Miről beszélsz?
– Aznap este, amikor a baleset történt, Annie tőle ment hazafelé.
– Gabrieltől? De hát alig ismerték egymást…
– Az emlékeim szerint elég jól ismerték egymást…
Egy pillanatig néma csend telepedett ránk. Nem folytattam tovább, hagytam, hogy Cole feldolgozza ezt az információt. Nem kellett sokáig várakoznom.
– Folytasd!
– Egy kamion volt az úton. Innen elég ködösek már az emlékek. Volt egy fénysugár, aztán az az éles fájdalom… – tettem önkéntelenül is a mellkasomra a kezemet. – Amikor legközelebb felébredtem… felébredt, a kórházban volt. Nem tudott mozogni. Még csak a szemét sem tudta kinyitni.
– Hogy érezte magát? Mire gondolt?
– Rád. Arra, hogy élete legjobb döntése volt, amikor igent mondott neked. És hogy nem akar meghalni. Hogy jóvá akarja tenni, ami történt…
– Mióta… mióta tartott a viszony?
– Nem tudom – ráztam meg a fejemet.
– Biztos tudod, csak mélyebbre…
– Nem tudom – ismételtem meg.
Igazat mondtam. Tényleg nem tudtam. De nem is akartam. Reméltem, hogy a többi emléket sikeresen kitörölték a testből. Éppen elég részletesen emlékeztem azokra a dolgokra, amelyeket eddig megosztottam Cole-lal.
Vettem egy mély levegőt, és rátértem a – számomra legalábbis – legfájdalmasabb részre:
– Egy rajtaütésen voltunk. – Hangom érzelemmentesen csendült, s csodálkoztam, hogy sikerült ezt kiviteleznem, ugyanis nem beszéltem senkinek sem a halálomról, még a mellém kirendelt pszichológusnak sem. – Meglőttek. Kritikus volt az állapotom, és mivel a testem túlságosan szétroncsolódott, szükségük volt egy újra, amibe áttehettek. Annie-t használták.
– De ekkor még nem volt…?
– Nem – ráztam meg a fejemet.
– Értem – felelte Cole halkan.
– Sajnálom – tettem hozzá.
– Nem te tetted.
– Nem, de én vagyok az, aki használja a meggyilkolt feleséged testét.
– Szeretnéd megutáltatni magad velem? – kérdezte, s hangjából kihallottam, hogy mosolyog.
Szomorú, beletörődő mosoly lehetett, amit már jó néhányszor láttam az arcán – az emlékeimben. Nem jelentett különösebb nehézséget, hogy magam elé képzeljem.
– Most már tudod – jelentettem ki.
Visszatartottam a lélegzetemet. Úgy éreztem, mintha valami nagyon-nagyon fontos múlna azon, hogy most hogyan fog reagálni. De hát mi történhetne? Valószínűleg meg fogom kapni, amire vágytam: Cole végre békén hagy, és visszamegy, hogy élje a saját kis életét.
Reggelenként felkel majd, és bemegy az egyetemre, hogy megtartsa az óráit. Hazafelé beugrik majd a boltba, hogy vegyen valami ennivalót. Csupa készételt és szendvicsnek való dolgot fog venni – sosem tudott igazán főzni. De hát nem is volt rá szükség, hiszen én ott voltam… Annie ott volt vele. Esténként megnéz majd egy filmet, vagy leveszi az egyik könyvet a polcról. Talán egyszer elhív majd valakit vacsorázni. Randiznak majd egy ideig, aztán összeköltöznek, s végül Cole megkéri a kezét. A lány boldogan igent mond majd, és ez az egész mind csupán egy fájdalmas emlék lesz a múltjából.
– Köszönöm, hogy elmondtad – szólalt meg végül halkan.
Kifújtam a visszatartott levegőt.
Egy ideig szótlanul ültünk, s én a hüvelykujjam körmét piszkáltam. Idegesítő szokás. Annie csinálta ezt mindig, ha zavarban volt vagy rosszul érezte magát.
Egyszer csak megreccsent az ágy, amelyen Cole eddig ült, s éreztem, amint megsüllyed mellettem a matrac. Enyhe remegés futott végig rajtam. Megfeszítettem az izmaimat, és vártam, hogy elmúljon.
– Szóval, merre indulunk holnap? – kérdezte Cole, mire felkaptam a fejemet.
– Indulunk? – visszhangoztam.
– Az erdő felé? A folyó mentén haladunk majd? Még mindig megvan a térképed, igaz?
– Azt hittem, megkaptad, amiért jöttél.
– Igen – válaszolta halkan, a suttogásnál szinte alig hangosabban. – Megkaptam, amiért jöttem.
– Akkor…?
– Ezért jöttem, de… nem ezért vagyok itt.
Miközben kiejtette a szavakat, megérintette a kezemet. Ezúttal nem húztam el.
Próbáltam kivenni arcvonásait a sötétben, de kezdtem azt gondolni, hogy akkor sem lenne könnyebb dolgom, ha fényes nappal lenne, s a szabad ég alatt üldögélnénk, nem pedig ebben a dohos, sötét és túlzsúfolt pincében.
– Észak – feleltem végül elgondolkodva. – Észak felé megyünk majd.