Kegyetlen játék

– Siess haza!

Kezem már a kilincsen volt, amikor megszólalt. Nem engedtem el, de megfordultam. Kék szemeinek csillogása ártatlanná varázsolta arckifejezését. Bevallom, egy pillanatig elgondolkoztam rajta, hogy nem megyek sehova, leveszem a kabátomat, és leülök valami unalmas filmet nézni ezen a vasárnap délutánon Adammel.

– Úgy lesz – feleltem végül, és kiléptem a körfolyosóra.

Borongós idő volt, s a szürke különböző árnyalataiban pompázó, vastag felhőtakaró miatt úgy tűnt, mintha akármelyik pillanatban eleredhetne az eső. Eszembe jutott, hogy talán vissza kéne mennem az esernyőért, de már nem akartam visszafordulni. Elvégre úgyis kocsival megyek…

Liftezés helyett most inkább a lépcsőt választottam. A lépcsőházban hideg volt és sötét, bár azért annyira nem sötét, hogy ne láttam volna tisztán a lépcsőfokokat. Hirtelen megakadt a tekintetem egy szíven, amibe beleírták a „Szeretlek Katie” szavakat. Megtorpantam. A felirat kopott volt, és ez megzavart. Sosem láttam még ezelőtt, pedig hetente többször is szoktam lépcsőzni. Megráztam a fejemet és továbbindultam.

A kapun kilépve megcsapott a friss levegő – már amennyire a levegő friss lehet egy nagyvárosban –, amely éles kontrasztot alkotott a lépcsőházba szorult, kissé dohos testvérével. El akartam indulni jobbra, de amikor megpillantottam az autómat, amit rendes körülmények között imádtam vezetni, inkább úgy döntöttem, hogy elsétálok a közeli buszmegállóba. Így hát balra mentem végül, és néhány perc után megálltam a 9-es jelzésű busz megállójában.

Két percig kellett várnom, és máris megpillantottam a buszt, amint a távolból felém siet. Azonban ahogy közelebb ért, rá kellett jönnöm, hogy nem az én buszom, mégpedig olyannyira nem, hogy meg sem állt a kis megállóban, amelynek fedett részébe önkéntelenül is behúzódtam, holott nem kezdett el cseperegni az eső. Végül befutott az én járművem is. Felszálltam, és kilyukasztottam azt a jegyet, amelyet már hónapok óta a tárcámban tartottam vészhelyzet esetére. Ez ugyan nem volt vészhelyzet, de arra gondoltam, hogy majd másnap veszek egy újat.

Három megálló után szálltam le. Tulajdonképpen gyalog sem lett volna olyan messze, de nem volt kedvem annyit sétálni. Felnéztem az utcatáblára, majd elindultam a kis keresztutca felé, ami a megállótól nem messze kezdte kanyargós, macskaköves útját. Körülbelül a feléig mentem, majd befordultam egy magas, elegáns ház kapualjába. Csöngettem, és csak annyit mondtam „én vagyok az”.

Az elsőre kellett mennem, de mivel a valójában első emeletnek számító szint csak a magasföldszint nevet viselte, ezért kétemeletnyi lépcsőt másztam meg.  A lépcsővel szemben, a folyosó másik végén volt az ajtó, amin nem sokkal később bekopogtam. Nem kellett sokáig várnom, s az ajtó kinyílt, utat engedve nekem a lakásba.

– Már vártalak – csókolt meg Brian köszöntésképpen.

Nem szóltam semmit. Hagytam, hogy becsukja az ajtót, majd feltegyen valami teljesen közhelyszerű kérdést azt tudakolván, hogy szeretnék-e valamit inni. Csak néztem rá, egyetlen szó nélkül, és végül ő is megállt velem szemben. Nem tudom, mi járhatott a fejében. De nem is próbáltam kitalálni. Zöld szeme kérdőn nézett rám.

Hirtelen mozdultam: nekilöktem a falnak, és szenvedélyesen megcsókoltam. Nem várt külön bíztatásra, azon nyomban elkezdte leszedegetni rólam a ruhadarabokat. Amikor a melltartómnál tartott, már átjutottunk a nappalin, és a hálószobában voltunk. Nem hiszem, hogy a lakás kiválasztásában fontos szerepet játszott volna a falak vastagsága, mindenesetre hasznosnak éreztem, hogy nem a panelházakban szokásos vastagságú falak választottak el minket a szomszédoktól.

Később, amikor félig felöltözve ültem az ágy szélén, az oldalán fekvő Brian megkérdezte:

– Adam mit szólt hozzá, hogy eljöttél?

– Nem hanyagolhatnánk ezt a témát? – kérdeztem némiképp feldühödve.

– Végül is a te problémád – vonta meg a vállát Brian, majd adott egy csókot a hátamra, amivel sikerült egyszerre megborzongatnia összes érzékemet és bűntudatot is keltenie bennem. Nem mintha eddig nem éreztem volna, csak most kitört a karámból, amelyet a visszafojtása érdekében építettem.

– Megyek haza – álltam fel.

– Máris?

– Igen, máris.

Brian felkelt, majd felvette az alsónadrágját.

– Igazán szentelhetnél egy kicsivel több időt szegény magányos szeretődre – jött oda, s megfogta a karomat.

– Ne használd ezt a szót – ráztam le magamról a kezét. – Nem vagy a szeretőm. És ez nem egy viszony. Ez egy hiba.

– Nos, mivel ez már a második alkalom, hogy megtörtént, hajlok rá, hogy vitába szálljak veled. Ez már igenis viszony.

– Nem fog többet megtörténni.

– Ja – simított végig összeborzolt haján Brian.

Felvettem az összes ruhámat, amelyek a lakás különböző pontjain hevertek elszórva, majd belebújtam a kabátomba is, és megfogtam a táskámat.

Brian magához húzott. Ellenkezni akartam, de csókja édes bűn volt, melynek képtelen voltam ellenállni.

– Majd hívlak – nyitotta ki az ajtót.

Egy pillanatig álltunk ott a nyitott ajtóban, és farkasszemet néztünk. Nem mondtam semmit. Kiléptem az ajtón, és elindultam a lépcsőház felé. Hallottam, amint az ajtó becsukódik a hátam mögött.

Az utcára érve végiggondoltam a lehetőségeimet. Mivel a kocsim nem volt itt, ezért mehettem gyalog, hívhattam taxit vagy buszra szállhattam. Nem akartam emberekkel találkozni, így az utolsó két lehetőséget kizárva elindultam a kihalt utcán.

Körülbelül tíz perce sétálhattam, amikor eleredt az eső. Nagy cseppekben esett, s láttam, amint szempillantásnyi idő alatt telepöttyözte az aszfaltot. Végül már az egész járda vizes volt. Az egész olyan hirtelen történt…

Nem gyorsítottam lépteimen. Nem volt értelme. Az esernyőm otthon volt. Én pedig már így is, úgy is megáztam.

Back to Top