Egy százszavas „írástechnikai” játékra írtam az alábbi két szösszenetet:
Mindig egy kicsit másmilyen volt. Ezúttal a végtagjaimban kezdődött, és onnan terjedt át fokozatosan a testem többi részébe. Először csak bizsergést éreztem, majd hirtelen mintha lángba borult volna minden porcikám. Egy dolog azonban sosem változott: a fájdalom. Most sem kellett rá sokáig várnom. Olyan volt, mintha minden csontom egyesével szilánkosra tört volna – vagy ki tudja, talán úgy is történt. Négykézlábra estem, és közben üvöltöttem a fájdalomtól. Láttam, ahogyan formára reszelt körmeim karmokká változnak, s éreztem, amint állkapcsom megnyúlik. Már nem is próbáltam meg ellenállni. A bennem rejtőző szörnyeteg lassan átvette felettem az uralmat, mint minden egyes teliholdkor. A farkas kiszabadult.
***
Minden lépéssel, amivel közelebb jött hozzám, egy-egy újabb emlék bukkant fel. Dühítettek. Nem akartam ilyesmiken gondolkodni. Megállt előttem. A tekintetemet kereste, de én nem akartam a szemébe nézni, így inkább magam elé meredve igazítottam a hajamat úgy, hogy a jobb vállamra feküdjön. Végighúzta jéghideg ujját a nyakamon. Éreztem a leheletét a bőrömön, majd apró, tűszúrásnyi fájdalmat. Izmaim elernyedtek, s tudtam, hogy már csak az ő karjai tartanak vissza attól, hogy a földre rogyjak. Minden egyes csepp vérrel mintha egyre több és több hely szabadult volna fel a sötétség számára, amely szép lassan, apránként költözött belém. Többé már nem voltam ember.