A lenyugvó nap arany sugarat festett a kis utca zöldellő fáira. Egy férfi sétált lassan lefelé, meg-megállva. Úgy tűnt, nem tudja eldönteni, hogy tovább menjen-e vagy sem. Mintha eszébe jutott volna, hogy otthon felejtett valamit, s most nem tudná, visszamenjen-e érte. Becsúsztatta kezét a zsebébe, s egy kis papírlapot húzott ki. Emlékezetébe véste újra, habár már betűre pontosan tudta, s a gyűrött, koszos cetli is arról tanúskodott, hogy nem egyszer fordult meg a férfi kezében. Megállt egy utcatáblánál, s ismét előkotorta az imént a zsebébe rejtett papírt. Betűről betűre ellenőrizte le az utca nevét. Visszacsúsztatta a címet rejtő fecnit, s nagyot sóhajtott. Jó helyen járt. Már csak a házat kellett megtalálnia. A 6-os számút. Szerencséjére az utca hosszú volt, s még csak az 54-esnél járt. Körülnézett, s átsietett az utca túloldalára. Mintha ezzel is odázni akarta volna a pillanatot, amikor be kell csöngetnie. Elhaladt néhány kert mellett, s az egyikben egy kis mesterséges tavat látott, nem messze tőle pedig egy, pontosabban két pici szobrocskát. Egy gyönyörű nő meredt a tóra, s ezüstös ruháját fodrozta az alkotó képzeletében élő szellő. A másik szobor egy szmokingos férfi volt. Áhítattal nézte a fiatal lányt.
– Egy tündér. – gondolta magában a férfi. – Csakis egy tündér lehet.
Továbblépdelt, lassan, s lábai minden lépéssel egyre nehezebbé váltak. Súlyos terhet cipelt, ám még soha nem érezte ilyen nehéznek, mint most. Két hónapja döntötte el, hogy eljön ide, bár akkor még nem tudta pontosan, hogy hol is van az „itt”. Csupán két percébe került, hogy megtudja a címet. A fennmaradó időt azzal töltötte, hogy összecsomagoljon az útra. Aztán ki. Majd megint be. A bejárónőjével többször is megbeszélte, hogy hogyan locsolja a növényeit, amíg ő távol van. Emlékeztette, hogy a vörös levelűt naponta kétszer kell. Néhány alkalom után már maga az idős hölgy mondta helyette az utasításokat mosolyogva. Válaszolt azokra a levelekre, amelyek már hónapok óta ott porosodtak az íróasztala fiókjában. Kiválogatta az újságokat, s kitakarította a hajóját. Végül már nem volt mit tennie, s belátta, tényleg nem halogathatja tovább az utazást.
És most ott volt. Néhány száz kilométerre az otthonától, s az utazás még csak ki sem merítette igazán. Frissnek érezte magát, s tettre késznek, amikor leszállt a vonatról. Az életerő csak szép lassan, fokozatosan kezdte elhagyni, ahogy egyre közeledett a 6-os számú házhoz. Egy festékes ruhát viselő középkorú ember haladt el mellette fütyörészve. Az utca elég csendes volt, s barátságos kis házai közül csak itt-ott tűnt ki egy-egy gazdagabban díszített ház. Vajon a hatos milyen lesz? Régi, apró? Netán újonnan épített, hatalmas palota? Szebbnél szebb virágokkal tarkított kertecske lesz előtte, vagy egyszerű pázsit szegélyezi majd az ajtóhoz vezető utat?
Egy nyitott ablakon fiatalságát idéző dallamot sodort ki a szél. Már csak tizenöt szám. Egy sportkocsi húzott el nagy hanggal, s dübörgött végig az utca végéig, majd eltűnt a kanyarban. Visszafordította tekintetét az előtte húzódó járdára, s döbbenten vette észre, hogy megérkezett. Hosszabbnak tűnt még az előtte álló út. Talán sétál még egy kört, mielőtt becsönget… Áh, badarság, mondta magának. Most vagy soha. Rálépett az ajtóhoz vezető, virágokkal szegélyezett út első kövére. Kis ház állt előtte, sárga falakkal, s két ablakkal. Megállt közvetlenül az ajtó előtt, s a csengőhöz emelte a kezét. Mély lélegzetet vett, majd elszámolt tízig. Döntött. Már sokkal régebben. Megnyomta a csengőt. Kellemes bim-bam hangzott fel, majd pár másodpercig tanácstalanul állva meghallotta az ajtóhoz siető lépteket.
– Miben segíthetek? – vette fel az ajtót kinyitó nő a szemüvegét.
Aztán elállt a lélegzete. Szemei tágra nyíltak, hajának pihéit lebegtette a lágy szellő.
– Edwin? – kérdezte remegő hangon.
– Szia Eva. – felelte csendesen a férfi.
A nő, aki előtte állt, teljesen más volt, mint aki az emlékeiben élt, s mégis… Arca őrizte hajdani vonásainak árnyékát, s a szeme a régi volt.
– Na igen, ezt teszi az öregség. – fintorgott magában tudván, hogy rajta is ugyanúgy nyomot hagytak az évek.
Néma csendben álltak percekig. Alaposan megnézte Evat. Nevetőráncai helyén, s homlokán mély barázdák húzódtak, vidám szeme sarkában apró szarkalábak gyűltek össze. Halványsárga ruhája lágyan omlott le, munkától megdagadt kezei összekulcsolva, s tartása sem volt már a régi, de… Mégis ő volt. Edwin ugyanazt érezte, amit negyven évvel ezelőtt.
– Esetleg… lenne kedved egy sétához? – tette fel némi gondolkodás után a kérdést.
– Én… Hát… persze. Természetesen. Csak bemegyek a táskámért.
Edwin toporgott néhány percet az ajtó előtt, s közben felmerült benne, mi lenne, ha elmenne? Nem ez lenne az első eset. Nem, nem lehet. Eva sosem bocsátaná meg neki, ha újra eltűnne, s amúgy is. Mit számít már ez a pár év, ami hátra van? Néhány pillanattal később megjelent Eva, s Edwin számára szokatlan határozottsággal vette kezébe a találkozás irányítását
– Tudok egy csendes helyet a part mentén, nincs innen messze, mi lenne, ha ott beszélgetnénk?
A férfi bólintott, majd elindultak abba az irányba, amerről Edwin jött. Az első utcán elfordultak, majd egy hosszú, betonozott útra tértek rá. Egy szót sem szóltak egymáshoz, mintha egy hallgatólagos megállapodás lenne közöttük, hogy csak akkor beszélnek ismét, ha már odaértek. Áthaladtak híd alatt, s egy csatorna mellett sétáltak, amely belefolyt a kis öbölbe, ami nemsoká már szabad szemmel is látható volt. A nap sugarai csillogtak a víz táncoló hullámain, s mire Edwin belefeledkezett a látványba, már meg is érkeztek. Leültek egy padra az út mentén, s az egyetlen mozgás a szemben lévő híd túloldaláról érkezett. Edwin tudta, nem zavarják meg őket.
– Hogy vagy?
– Jól. –húzódott mosolyra Eva szája. – És te?
– Örülök. – bólintott Edwin. – Én… Beszélni szerettem volna veled.
– Miről?
– Nem fog aggódni a férjed, hogy csak így elrohantál hazulról? – kérdezte inkább válasz helyett, hogy időhöz jusson még.
– Már nem él. – felelte csendesen Eva.
Tehát férjnél volt. Ezt se tudta. Igazából, eleinte nem is igazán jutott eszébe, hogy esetleg férjhez ment volna. Az ő Evája… valaki mással. Nem, az nem lehet. Egy kicsit haragudott rá. Valamiért úgy érezte, az lett volna az egyetlen helyes út, ha Eva vár rá. Ha kell, örökké. Tudta, önző gondolat, és nincs hozzá joga, hogy ezért akár csak egy kicsit is meg legyen bántva. Eva is megérdemelte a boldogságot, győzködte magát, megérdemelte, sokkal jobban is, mint ő.
– Sajnálom. – felelte végül.
– Már régen történt. Tehát… miről szerettél volna beszélni velem?
– Én csak… szerettem volna tudni, mi történt veled. És arra gondoltam, talán érdekel, hogyan éltem, amíg… hát… távol voltunk egymástól.
– Érdekel. – bólintott Eva. – Az én történetem nem túl izgalmas. Pár évvel azután, hogy elmentél, férjhez mentem Mervinhez.
– Mervinhez? – lepődött meg Edwin.
– Igen, hozzá. Van egy fiam, Nick. Csendesen éltünk. Mervinnek volt egy klinikája, ott segítettem néha, nagyrészt azonban a háztartást vezettem. Aztán telt az idő, s szép lassan megöregedtünk. Mervin beteg lett, s néhány évvel később meghalt. Akkor eladtam azt a házat, amiben éltünk, túl nagy lett volna egymagamnak. Azóta itt élek.
Edwinnek eszébe jutott a nap, amikor megismerte Evat. Betért a kedvenc kávézójába, s egy új pincérnő jött felvenni a rendelését. Ő volt Eva. Estig ott maradt, s sorra rendelte a kávékat. Zárás után Eva beszélgetett vele egy keveset. Attól kezdve minden nap ott volt, s estéit a lánnyal töltötte. Elhívta vacsorázni, sétálni a parkba, moziba… Bármit megtett volna, hogy a közelében lehessen. Nap napot, éj éjt követett. Edwint előléptették, s úgy érezte, itt az ideje, hogy megkérje Evát, legyen a felesége. A lánykérés tökéletesre sikerült, Eva boldogságtól könnyes szemekkel igent mondott. Minden tökéletesen ment, egészen addig a napig…
Eszébe idézte azt a bizonyos napot. Szégyellte magát, s Eva ezt látva, elkomorodott. Neki is eszébe jutott a nap, amelyen Edwint a cég terjeszkedése miatt külföldre küldték fél évre. Csak addig, amíg beindulnak a dolgok, fogadkozott a férfi. Ahogy teltek, múltak a napok, Edwin levelei megritkultak, néha hetek teltek el úgy, hogy nem adott hírt magáról. Október közepén megérkezett az utolsó levél.
Eva!
Kérlek, ne haragudj, hogy nem adtam hírt magamról ilyen hosszú ideig, de nem tudtam, hogyan mondjam el. Még mindig nem tudom, hogyan lehetne kíméletesen, úgyhogy leírom úgy, ahogy történt. Megismertem valakit, s úgy döntöttem, itt maradok.
Sajnálom! Remélem, meg tudsz bocsátani egyszer.
Edwin
Először nem is hitte el, amikor olvasta. Azt hitte, csak egy rossz álom, amiből hamarosan felébred. Nem így történt. Az ősz télbe fordult, s a kitűzött időpontban Edwin valóban nem érkezett meg. S hiába várt napokat, heteket, hónapokat, kedvese valóban nem tért haza. Lassacskán kezdett beletörődni, s némi idő elteltével elfogadta Mervin egyik meghívását…
– És… mi történt… miután megírtad a levelet? – gondosan ügyelt rá, hogy úgy tegye fel a kérdést, hogy ne kelljen végighallgatnia, hogyan ismerkedett meg Edwin azzal a nővel, akiért elhagyta.
– Nos… elvettem Norát. A házasságunk nem úgy alakult, ahogy terveztük, s egy ideig még megpróbáltunk együtt élni, ám végül Nora közölte, hogy el akar válni. Haza akartam jönni… De végül megkértem a céget, hogy helyezzenek át. Rengeteg helyen jártam, ám egyik sem bizonyult tartósnak. Szabadidőmben bárokba jártam…
– Értem. – Felelte gyorsan Eva. – És aztán?
– Találkoztam egy régi barátommal, aki egy elég jó üzleti lehetőséget ajánlott. Befektettem, s a vállalkozás olyan sikeres lett, hogy végül feladtam a munkámat, s minden időmet a vállalkozásnak szenteltem. Volt néhány barátnőm, de… ha kevés időt szánsz egy kapcsolatra, akkor az előbb-utóbb véget ér. Egyébként sem tudtam megmaradni senki mellett. Úgy éreztem, hiányzik Nora, de mikor újra beszéltünk, rájöttem, hogy már nem érzek iránta semmit sem barátságon kívül. Beszéltünk még néhányszor, de mindketten tudtuk, hogy a kapcsolatunknak már vége. Néha még ír egy-egy levelet, s én válaszolok. A cég ment nélkülem is, és egyre több szabadságot vettem ki, eljártam horgászni, tudod, hogy mindig is szerettem. Rengeteg időm volt a hajón ülve. S gondolkoztam, hogy vajon hol rontottam el. Megvolt mindenem, amit ember csak kívánhat: ház, autó, bejárónő, még saját hajóm is volt. Sikeres voltam. Mégis, úgy éreztem, nincs semmim. Amikor esténként hazatértem, nem feküdt az ágyamban senki. A vasárnapjaimat magányosan töltöttem. Eljártam golfozni, vitorlázni, költséges hobbijaim voltak, mégsem töltötte ki a napomat. Minden este egyedül voltam, s újból azon gondolkodtam, vajon mit nem csináltam jól. Nem volt velem senki sem, akit szerethettem volna, s aki viszontszeretett. Egyre mélyebbre ástam, s mégsem találtam semmit, amivel megmagyarázhattam volna. Aztán egyik nap… Elmentem egy partira, amolyan üzleti vacsora volt, némi tánccal és zenével egybekötve, hogy a hölgyek se unatkozzanak. És ahogy néztem a táncolókat, egyszer csak felcsendült az a szám, amire először táncoltunk…
– Abban a hangulatos kis olasz étteremben…
– Igen, ott. – Edwin érezte, Eva éppolyan jól emlékszik arra az estére, mint ő. – Hallgattam a zenét, és végre megértettem, hol rontottam el… – Felpillantott a nőre, akit negyven éve elhagyott. Nem tudta kiolvasni a szeméből, hogy mit is gondol, pedig egészen biztos volt benne, hogy Eva megértette, mire céloz. – Végre megértettem, hogy az egyetlen igazi hiba az volt, hogy elhagytalak. Nem telt el nap úgy, hogy ne jutott volna eszembe egy-egy pillanat, amit veled töltöttem, csak sosem volt időm elgondolkodni rajtuk. Mindig hívott a munka, a golf, a horgászat, vagy más egyéb. Amikor pedig volt időm gondolkozni, akkor olyan görcsösen kerestem a hibát, hogy nem vettem észre a nyilvánvaló igazságot: még mindig szeretlek.
Hosszan hallgattak, s a nap lassan lenyugodott. Hallgatták, ahogy a hullámok nekicsapódtak a köveknek, s az éjszaka neszeit hordozta messzire a szél. A felkelő Hold ezüsthidat festett a vízre, s a hídon néhány vidám fiatalból álló csapat haladt el. Nevetésük soká csengett Edwin fülében. Evát nézte. Várta, vajon mit reagál az asszony, ám ő a csendbe burkolózva ült a díszes kis padon. Őszes haját ezüstös ragyogásúvá változtatta a Hold, s Edwin visszaemlékezett a nemrég látott szoborra. Pontosan olyanok voltak ők is, mint a két szobor. A tündér Eva volt, s ő volt a jelentéktelen alak, aki bámulta az elérhetetlen szépséget. Órák teltek el teljes csendben, mire Eva végre megszólalt:
– Van szerelem, amely sosem múlik el.