Az álomhozó

– Igen, teljesen biztos vagyok benne – válaszoltam türelmesen, immáron legalább ezredszer.

Jövendőbelim, a herceg legalább fél órája próbált győzködni, hogy maradjak, ha pedig mindenáron menni akarok, legalább kíséretet hadd adjon mellém. Egy hosszú vita utolsó csatáját vívtuk éppen. Nem akartam hálátlannak mutatkozni, így belementem, hogy egyetlen ember elkísérhessen – feltéve, hogy nem ő az. Az apja hirtelen halála után azonnal kezdetét vette a koronázási ceremónia előkészítése, és nem akartam elvonni őt a kötelességeitől. És ez egyébként is az én küldetésem volt, nem az övé. Némi megnyugvással fogadta a döntésemet, ám még mindig feszült kifejezés ült az arcán, amikor magához intette az egyik apródot. Csak akkor döbbentem rá, mekkora hibát követtem el, amikor a kísérőmként kiszemelt férfi megjelent az udvar másik végében.

– Zavius – biccentettem hűvösen, amint az udvari mágus odaért hozzánk.

– Zora hercegnő – hajtotta meg a fejét, majd a herceghez fordulva így szólt: – Hívatott, fenség?

– Szeretném, ha elkísérné a hercegnőt – adta ki az utasítást bárminemű udvariaskodás nélkül a herceg.

Az volt az érzésem, hogy nem kedveli a mágust, de bízott az erejében, és talán nagyobb biztonságban hitt vele, mint egy tucat lovaggal. De az is lehet, hogy megneszelte a kettőnk közti kölcsönös ellenszenvet, és úgy számított, igyekszem majd minél gyorsabban visszajönni, csak hogy megszabaduljak Zaviustól. Könnyedén el tudtam képzelni, hogy így lesz majd.

A mágus döbbent tiltakozásra nyitotta a száját, ám végül meggondolta magát, és egyetlen szó nélkül bólintott. Ezután sarkon fordult, és elsietett arra, amerről jött. Azt hittem, bosszúból hosszasan váratni fog, de viszonylag hamar visszatért.

Nem telt el sok idő, máris magunk mögött hagytuk a herceget, a kövezett udvart, a palotát, és ezzel együtt az uralkodói családra nehezedő felelősséget is. Kissé könnyebbé vált a szívem, hiába tudtam, hogy csupán ideiglenes állapotról van szó, és a dolgom végeztével ismét visszatérek majd a palotába.

Hová is mehetnék? A saját kastélyomat ellepte a vadrózsa, bekúszott a réseken és a repedéseken, utat tört magának a kövek között: megingatta az épület egykor biztos szerkezetét, sok helyen beomlott a tető és a fal. Csupán egy hajszálon múlt, hogy a herceg nem hagyta ott a fogát, amikor megmentett. Attól féltem, gyűlölni fogja az otthonomat, hogy a sötét varázslatok egyik központjaként tekint rá, ám meglepő módon ígéretet tett, hogy felújíttatja, és nyári lakként használjuk majd. Igazán szerencsésnek mondhattam magam.

Azt is megengedte, hogy útra keljek. Akár nemet is mondhatott volna, bezáratva a palota legmagasabb tornyának legmagasabb szobájába, de talán ő is érezte, hogy százévnyi raboskodás több generáció számára is elegendő lenne, hát még egyetlen embernek.

– Ha megbocsát, hercegnő – törte meg a csendet a fekete hajú, sötétkék ruhás mágus –, egészen pontosan hova megyünk?

Senkinek sem árultam el, hová vezetett a kutatásom. Féltem, hogy ha meghallják, még több akadályt próbálnak elém gördíteni. Nem voltam benne biztos, mire számítsak Zaviustól, ha elmondom neki. Megkönnyebbülten megpróbál visszarángatni? Esetleg örömmel velem tart majd, abban reménykedve, hogy odaveszek?

– A világ végére – feleltem végül sóhajtva.

– Ha nem mondja el, nem garantálhatom a biztonságát – vágta rá, ám nem tudtam hova tenni a szavaiban csendülő érzelmeket. Bosszúság? Megvetés? Esetleg furmányosan leplezett öröm?

– Szó szerint értettem.

Zavius rám meredt.

– És a herceg ebbe beleegyezett?

– A hercegen most hatalmas a nyomás, nem akartam ezzel terhelni.

– Értem – mosolyodott el a mágus.

Ezt vegyem fenyegetésnek? Úgy gondolja, könnyedén végezhet velem, és aztán előadhat valamilyen mesét az udvarban? Nem izgattam magam különösebben. Ha így is volt, nagy meglepetésben lesz része. Lehet, hogy tudja, ki vagyok – hiszen mindenki tudja! –, de arról fogalma sincsen, mennyire megváltoztatott az, amin keresztülmentem.

A város után végtelennek tetsző termőföldek és elszórtan elhelyezkedő falvak következtek. Már magasan járt a nap, amikor először megpihentünk, ám akkor is csupán udvariasságból szóltunk egymáshoz. Kér egy kis vizet? Talán meg kellene igazítania a nyerget, mintha kilazult volna. Felsegítsem? Kellemetlen volt az egész, de igyekeztem palástolni a bosszúságomat. Ha őt feszélyezte is a helyzet, nem mutatta.

Az elkövetkezendő napok eseménytelenül teltek. Esténként betértünk egy fogadóba, és vacsora után mindketten a szobánkba vonultunk. Bár kissé furcsán néztek ránk – főleg Zaviusra, ugyanis a mágusokat még mindig egyfajta bizalmatlansággal kezelték, hiába nyerték meg a legutóbbi háborút a birodalom számára, kivívva maguknak a társadalmi ranglétra felsőbb részén egy fokot –, békén hagytak.

Egyszer sem láttam Zaviust varázsolni, és valójában fogalmam sem volt, hogyan működik az ereje. Abban viszont biztos voltam, hogy nem kevéssel rendelkezik: éreztem. Az elmémben, a csontjaimban, minden egyes porcikámban. Bizseregni kezdett a bőröm, ha közelebb került hozzám. Némán imádkoztam, hogy egyáltalán ne is kelljen használnia az erejét. Az unalmas, egyhangú utazás tökéletesen megfelelt számomra, nem vágytam izgalmakra.

Idővel mégis zavarni kezdett, hogy útitársam egyáltalán nem kérdezősködik. Gyanakvóvá és bizalmatlanná tett. Azzal tisztában voltam, hogy nem kedvel, de a valódi okát nem tudtam. Végig úgy hittem, megérezte az erőt, amire hosszú álmom alatt szert tettem, és féltette a pozícióját. De mi van, ha valójában másról volt szó?

– Nem is kíváncsi rá, miért indultunk útnak? – kérdeztem egyik nap.

– Nem akarok tolakodni.

Képtelen voltam visszafogni magamat, felhorkantottam.

– Talán valami baj van? – húzta össze a szemét a mágus a nem kifejezetten nőies reakció hallatán.

– Elég időt töltöttem már a palotában ahhoz, hogy tudjam, nem az udvariasság a legfőbb erénye.

Vállat vont.

– Nem is azért kerültem oda, hogy udvariaskodjak.

– Akkor miért? – kérdeztem hirtelen ötlettől vezérelve. – Még sosem láttam, hogy akár egyetlen varázsigét is elmormolt volna…

– Kételkedik az erőmben?

Megráztam a fejemet.

– Csak nem értem.

– Nem is csodálom – motyogta.

– Ezt meg hogy értsem?! – csattantam fel, és megállítottam a lovamat.

Pár lépéssel később Zavius is meghúzta a kötőféket, és oldalra fordulva válaszolt.

– Érzem az erejét. És azt is tudom, hogy képtelen kordában tartani. Veszélyt jelent saját magára és a környezetében élőkre.

Nem feleltem, inkább továbbindutam. Zavius követett.

– Ezért utál annyira? – kérdeztem némi hallgatás után.

Azt hittem, eltúlzott tiltakozásba kezd, még a csillagokat is lehazudja az égről, csak hogy meggyőzzön, esetleg döbbent képet vág majd. Arra viszont nem számítottam, hogy aggodalommal vegyes szomorúság ül ki az arcára.

– Nem utálom – mondta nagyon halkan.

– Tehát a körülöttem lévőket félti.

Nem válaszolt, sőt, nem is nézett rám, de ezek után nem is akartam tovább társalogni vele. Pontosan tudnia kellene, milyen az, amikor elutasítják az embert, hiszen mágusként csupán az elmúlt néhány esztendőben gyakorolhatta szabadon a hatalmát, egészen addig titkolóznia és hazudnia kellett.

Villámként csapott belém a felismerés. Talán pont ezért nem kedvel. Engem okol amiatt, ami történt. Száz évvel ezelőtt a varázslat az életünk szerves részét képezte. Rengeteg mágus, boszorkány és tündér élt a birodalomban. Számomra teljesen természetes volt mindez, hiszen így nőttem fel – ezért is okozott némi nehézséget megérteni a mai emberek félelmét és bizonytalanságát. De a herceg elmagyarázta, mi történt az elmúlt száz évben. Mi történt az után, hogy azzal az átkozott rokkával megszúrtam az ujjamat.

Az otthonomat körbefonta a vadrózsa, és a kastély lakói bent rekedtek. Elzárva a külvilágtól, ellátmány nélkül hamarosan mind meghaltak. Csak én maradtam életben. Mozdulatlanul feküdtem természetellenes álmomban, és a halál volt az egyetlen társam, bár erről akkor mit sem sejtettem. A király a mágiát okolta mindezért, és üldöztetni kezdte a varázserővel bírókat, akik így bujdosásra kényszerültek. Csupán néhány éve merészkedtek elő, amikor a királyságot hatalmas veszély fenyegette. Megnyerték a háborút, és most már béke honolt – én pedig mindezt mit sem sejtve átaludtam.

– Azt keresem, aki megátkozott – szólaltam meg ismét.

Képtelen voltam annyiban hagyni a dolgot. Ha tényleg engem okol, akkor a küldetésünk sikere számára is egyfajta megoldást, lezárást jelentene. Bosszút állhatna a valódi bűnösön.

– Tudom – felelte egyszerűen. Döbbent pillantásom láttán hozzátette: – Mindenről tudok, ami a palotában történik. Ez is része a munkámnak.

– Azt hittem, az az őrségparancsnok dolga.

– Ő a fizikai támadásoktól véd, én pedig az összes többitől.

Szívesen faggattam volna még, de úgy tűnt, ezzel lezártnak tekinti a témát, mivel ezután egyenesen előre nézett, nem foglalkozva azzal, hogy eleinte csupán a szemem sarkából, később pedig már nyíltan bámulom.

Jóképű férfi volt, nálam egy kicsivel idősebb. Félhosszú fekete hajához világoskék tekintet párosult, amit még jobban kiemelt a hasonló színű ruhája. Viszont volt benne valami, ami arra késztetett, hogy tisztes távolságot tartson tőle az ember. Nem állítanám, hogy félelmetes volt, inkább kiszámíthatatlannak, zabolázatlannak tűnt. Veszélyesnek.

A hetedik napon értünk célba. Már rég magunk mögött hagytuk az utolsó falut is, előző este kénytelenek voltunk a szabad ég alatt éjszakázni, és akkor először láttam, hogy Zavius használja az erejét. Egyfajta védőkört vont körénk, ám az egész annyiból állt, hogy körbejárt bennünket és motyogott. Nem volt látványos, mégis éreztem valamit.

Most pedig ott álltunk az aprócska kunyhó előtt. Első ránézésre semmi különleges nem volt benne, ám nem is az épület, hanem a benne a lakó boszorka miatt zarándokoltunk el idáig. Idős, bibircsókos asszony volt, csoda, hogy vasból nem volt az orra. Nem tűnt kifejezetten gonosznak, de megkérte a szolgáltatásai árát:

– Csak azt kérem, amit mindenki mástól is: egy kis időt.

Zavius azonnal félrevont.

– Nem éri meg – suttogta fojtottan.

– Ha attól fél, hogy magyarázkodnia kell a hercegnek, ne aggódjon!

– Nem erről van szó – rázta a fejét.

De mondhatott bármit, fikarcnyit sem engedtem. Végül ő is belátta, és hagyta, hadd tegyem, amit tennem kell. Ám teljesen megdöbbentő módon odalépett mellém.

– Én is megyek – jelentette ki.

Az öregasszony arcára különös mosoly ült ki.

– Nem találsz majd olyasmit, amit eddig ne tudtál volna – mondta neki, majd felém fordulva így folytatta: –, te pedig nem azt találod majd, mint amit szeretnél.

Figyelmeztetett, hogy ott, ahová most megyünk, nem úgy telik az idő, mint itt. Ami ott éveknek tűnik, itt lehet, hogy csupán percekbe telik, de az is megeshet, hogy csak egy óra telik el, mi azt ott mégis hónapoknak érezzük majd. Miután rábólintottunk, egyszerűen csak megfogta a kezünket, és máris kevesebbnek éreztem magam. Vékony érként csordogált el az életerőm. Magamat ugyan nem láttam, a boszorka viszont mintha kissé megfiatalodott volna. Oldalra pillantottam, és döbbenten láttam, hogy Zavius még mindig hajszálpontosan ugyanúgy fest, mint eddig. Vajon hány éves lehet? Hirtelen az a sejtésem támadt, hogy sokkal több, mint amennyinek első ránézésre tűnik.

A boszorka odalépett az egyik szekrényéhez, és előszedett egy zöldes folyadékkal teli üvegcsét. Mindkettőnknek öntött a kavargó italból, majd átnyújtotta a poharakat. Félretettem az aggodalmamat, és felhajtottam a poharam tartalmát. Azonnal émelyegni kezdtem. Az öregasszony az ágyhoz vezetett, én pedig hálásan lerogytam rá. Hamarosan Zavius is mellém került. Ezután elsötétült a világ.

Amikor ismét kinyitottam a szememet, gomolygó ezüstszínű füst vett körül. Pislogtam néhányat, de nem úgy tűnt, mintha bármi más is lenne ott. Zaviust kivéve. Mintha a semmiből bukkant volna elő. Mélyen felsóhajtott.

– Hol vagyunk? – fordultam felé.

– A világ végén – vágta rá gúnyosan.

– Talán el kellene indulnunk valamerre – hagytam figyelmen kívül a mágus szavait.

Csakhogy bármerre mentem, falakba ütköztem. Egyre kétségbeesettebben próbáltam kijutni, de minden próbálkozásom kudarcba fulladt. Hallottam, hogy Zavius szólongat, de nem érdekelt. Pánikba estem. Száz év után egy pillanattal sem akartam többet fogságban tölteni.

– Zora! – kiáltott rám végül. – Hagyd már abba!

Megdermedtem. Nem amiatt, amit mondott, hanem ahogyan mondta. Hátrapördültem, készen arra, hogy jól leteremtsem, de amikor ránéztem, fáradt szomorúság és bűntudat elegyét láttam az arcán.

– Mi ez az egész? – kérdeztem halkan.

Egy hosszú pillanatig csak bámult rám, majd végül így szólt:

– Megtaláltad, amit kerestél.

– Tessék?

– Miért jöttél ide? – felelt kérdéssel a kérdésemre, holott pontosan tudta, miért indultam útnak.

– Hogy megtaláljam a boszorkányt, aki elátkozott.

– Akkor megtaláltad, amiért jöttél.

Értetlenül néztem rá. Csak nem…?

– Te voltál az? – sziszegtem.

– Igen is, meg nem is – válaszolta ködösen.

– Ez meg mit jelentsen?

– Anyám volt az, de az én erőmet is felhasználta.

Csak néztem őt, próbáltam kiolvasni az igazságot az arcából, de folyton elkalandoztak a gondolataim. Egyre csak az zakatolt a fejemben, hogy pontosan ugyanúgy néz ki, mielőtt a boszorka ellopott néhány évet az életéből. Hát így lehetséges, döbbentem rá. Ő is több száz éves.

– Ezért nem öregedtél semmit – mondtam ki hangosan is.

– Tessék? – kérdezte döbbenten.

Nyilván valamilyen más reakcióra számított. Dühkitörésre. Kiabálásra. Hisztire. Mindez ott feszült bennem, kitörésre várva, de minden csepp önuralmamat felhasználva elfojtottam. Rettegtem, mi minden törhet még fel az indulataimmal együtt.

– Nem öregedtél, amikor a boszorka elszívta az életidőd egy részét – magyaráztam.

– Te sem – vonta meg a vállát.

– Tessék? – kérdeztem döbbenten.

– Olyan keveset tudsz az erődről – rázta meg a fejét.

– Van még időm kitapasztalni – vágtam vissza. – Most égetőbb kérdéseim is vannak.

Zavius felsóhajtott, és belekezdett:

– Anyám volt a birodalom egyik leghatalmasabb boszorkánya. Akkoriban a mágia az élet mindennapjait képezte. És ezt a szüleid is nagyon jól tudták. Éppen ezért akarták egy máguséval keverni a vérvonalukat.

Beletelt egy kis időbe, mire rádöbbentem, mit is akart ezzel mondani.

– Úgy érted, hogy…

– Azt akarták, hogy az én feleségem légy – bólintott.

Majdnem eltátottam a számat. Én meg Zavius? Olyan lehetetlen elképzelésnek tűnt. Számítónak, érzelemmentesnek. De hát ilyen az élet, döbbentem rá. Csak a család számít, a közösség, a birodalom – az egyén feláldozható.

– Mi történt? – kérdeztem kiszáradt szájjal.

– Apád meggondolta magát. Egy másik mágus szebb ígéretekkel tömte tele a fejét. Anyám éktelen haragra gerjedt. A becsületébe gázoltak. Akkoriban én is így éreztem. Folt esett a családunk becsületén. – Némi hallgatás után hozzátette: – Iszonyatosan fájt az árulás. Úgyhogy segítettem neki.

– Megosztottad vele az erődet? – kérdeztem, visszautalva a korábbi szavaira.

– Igen – bólintott. – És segítettem neki megalkotni az átkot. Ő mondta ki a szavakat, de én is éppen annyira a részese voltam.

Tudtam, hogy beletelik majd egy kis időbe feldolgozni a hallottakat, úgyhogy inkább tovább kérdezősködtem:

– Mi történt vele?

– Anyámmal? Meghalt. De még előtte átadta nekem minden erejét. Így tulajdonképpen most már az egész az én felelősségem – nevetett fel keserűen.

Hirtelen rám tört a vágy, hogy megvigasztaljam, hogy biztosítsam róla, nem csak az ő hibája, de képtelen lettem volna csak úgy megbocsátani.

– Nem emlékszem rád – szólaltam meg halkan.

– Sok mindenre nem emlékszel – vont vállat Zavius. – Ez is része az átoknak.

– Szóval hiába ébredtem fel, még mindig nincs vége…

– Sajnálom – mondta egyszerűen.

Egy kis ideig hallgattunk. Megpróbáltam végiggondolni az egészet, de úgy éreztem, még mindig nem ismerek minden egyes részletet, bizonyos darabkák hiányoznak.

– Tehát ismertük egymást – jegyeztem meg végül.

– Így is mondhatjuk.

– Tudni akarom. Mindent tudni akarok!

– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet – ellenkezett óvatosan.

De mint mindig, most is hajthatatlannak bizonyultam, úgyhogy végül nagyot sóhajtva beleegyezett, hogy felszabadítja az emlékeimet.

– Nem lesz kellemes – figyelmeztetett.

– Nem érdekel – vágtam rá.

Erre már nem felelt, csak bólintott. Közelebb lépett, és bár legszívesebben hátráltam volna, hogy megtartsam a kettőnk közötti távolságot, mozdulatlan maradtam. Amikor már csupán néhány centiméter választott el bennünket egymástól, felemelte a kezét, és kisimította a hajamat az arcomból. Ismerős volt a mozdulat. Ösztönösen valami teljesen más folytatásra várhattam, mert némi csalódottsággal töltött el, amikor a halántékomhoz nyomta a tenyerét.

Hirtelen megrohantak az emlékképek. Szédítő gyorsasággal pörögtek a jelenetek: láttam, ahogy kislányként messziről csodálom Zaviust. Hogy azt kívánom, bár több időt töltene a kastélyban. A csodálat idővel rajongássá, ragaszkodássá vált, majd később valami teljesen más lett belőle. Ekkor már ő is több időt töltött velem. Mintha nem tudta volna, gyerekként mihez kezdjen velem, vagy szándékosan távol tartotta volna magát tőlem, ám később kénytelen volt velem lenni. Igen, ráparancsoltak. Már emlékeztem, hiszen elmesélte. Ahogyan arra is, milyen hevesen dobogott a szívem, amikor megfogta a kezemet. És amikor először megcsókolt.

Ezután egy hosszabb, részletesebb emlékkép következett: apám magához hívatott, és utasított, hogy szakítsak meg minden kapcsolatot Zaviusszal. Hogy mondjam azt neki, mást szeretek, máshoz akarok férjhez menni. Egy másik mágushoz. Aki sokkal hatalmasabb és bölcsebb nála. Nem akartam, de megfenyegetett. Egyetlen ember volt, akit még Zaviusnál is jobban szerettem, és ez a húgom volt. Képes lett volna kitagadni, sőt, megöletni a saját lányát…

Hirtelen elgyengült a térdem, és biztos, hogy össze is csuklottam volna, ha Zavius nem szakítja meg a kapcsolatot, hogy elkapjon. Amikor végre ismét erőre kaptam, és meg tudtam állni a saját lábamon, el akart lépni tőlem, de elkaptam a karját. Még mindig az ajkamon éreztem a csókját. A mellkasomon az ölelése melegét. Nem akartam újra elveszíteni.

– Annyira sajnálom – suttogtam könnybe lábadt szemmel. Nem szólt egy szót sem, de nem is mozdult, így ismét megszólaltam: – Bár meg tudnám mutatni neked, hogy mi történt!

– Elmondhatod – felelte némi hallgatás után.

Nem voltam benne biztos, hogy tényleg el fogja hinni, amit mondok, de azért részletesen elmeséltem neki, mi történt. Láttam, hogy fájdalom csillan a szemében. És bár az elején azt hittem, minden egycsapásra jóra fordul, hirtelen nem voltam benne olyan biztos, hogy helyrehozhatjuk a kapcsolatunkat. Időközben eltelt száz év, emlékeztettem magam. Amit ő valóban megélt. Nem csak a szellemvilágban bolyongott, elveszítve az időérzékét. Nyilván jöttek mások is utánam. Éles fájdalom hasított belém a gondolatra, de nem volt mit tenni, szembe kellett néznem a gondolattal, hogy talán már nem ugyanúgy érez irántam, mint én iránta. Nem biztos, hogy helyre akarja hozni a dolgokat, nem biztos, hogy képes rá.

– Megértem, ha te már… továbbléptél – engedtem el a karját.

– Nem léptem tovább – válaszolta a szemembe nézve. – Megrekedtem. Azt hittem, a bosszú segít majd, de nem kellett sok idő, hogy rájöjjek, mekkorát tévedtem. Talán most végre elengedhetem ezt a keserűséget.

Mély, fülsüketítő csend telepedett ránk. Nem tudtam mire vélni a szavait, fogalmam sem volt, hogy mit akar ezzel mondani. Maga mögött hagyja a történteket, és új életet kezd – nélkülem? Vagy még mindig része vagyok a terveinek?

– Ha nem azt tetted volna, amit, hozzámentem volna valaki máshoz és már rég halott lennék.

– Ne próbálj feloldozni a bűneim alól! – csattant fel Zavius. – Megöltem a családodat. Számkivetetté tettem a fajtámat. Rengeteg ártatlan ember halt meg miattam.

– Nem próbállak és nem is tudlak feloldozni – ráztam a fejemet. – De megbocsátok. Azért, ami velem történt.

Fájt a családom halála, igen, de valamilyen szinten mindvégig tudtam róla. A szellemvilágban mindez valahogy teljesen másképpen érintett. És volt időm feldolgozni a történteket. Nem ért derült égből villámcsapásként, amikor felébredtem, hogy már nincsenek életben. És valahol az én hibám is volt. Ha nem hazudok Zaviusnak… Választhattam volna más utat is. Nem tudom, hova vezetett volna, de a mostanit együtt tapostuk ki.

Lassan mozdult, mintha álomból ébredne. Tétován felemelte a kezét, és a tenyerébe vette az arcomat. Lehunytam a szememet. Most is ugyanolyan meleg volt az érintése, mint régen. Régebben különösnek tűnt, most viszont már éreztem a benne kavargó energiát, bizsergette a bőrömet.

– Megtaníthatnálak, hogyan használd az erődet – mondta.

Mostanra már mindkettőnk számára egyértelművé vált, hogy mindez az átok maradványa. Valahogy átszállt belém az ő erejük egy töredéke, ám akármennyiről is volt szó, alig tudtam kordában tartani. Zaviusnak igaza volt, veszélyt jelentettem saját magamra és a környezetemre is.

– Az jó lenne – feleltem.

– Menjünk haza! – mondta.

Bólintottam, bár fogalmam sem volt, pontosan melyik helyet jelöli a haza szó. Biztosan nem a királyi palotát. Sosem mehetünk vissza. Talán az lesz a legjobb, ha azt hiszik, odavesztünk. Elmehetnénk a birodalom másik végébe, vagy akár a szomszédos királyságba. De mindezt ráérünk kitalálni. Időnk, mint a tenger. Hiszen még csak most ébredtem.

Art by Mandie Manzano

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.