Otthon: 1967

Ezt a történetet egy íróiskolás feladat kapcsán írtam meg, az Otthon: 2116 másik műfajba oltott változata.

 

– A lányom lehetnél – szólalt meg a férfi.

Annika egy hosszú pillanatra a szemébe nézett, de nem szólt egy szót sem. Mit is mondhatott volna? Valahogy sosem érezte természetesnek a reakcióit ilyen helyzetekben. Bár tudta, hogy a kiképzésének kellene hálát adnia, mégis a jó szerencsének tulajdonította, hogy eddig még nem láttak át a színjátékán. Időhúzásképp könnyedén felnevetett, és megcsókolta a férfit.

– Már van egy lányod – jegyezte meg tökéletes brit akcentussal.

Eddig egyetlen egyszer járt Nagy-Britanniában, akkor is csupán átutazóban, a kiejtést viszont tökéletesen elsajátította a kiképzőtisztjétől. Talán érdemesebb lett volna amerikai akcentussal végigcsinálni ezt a küldetést, de ehhez nem bízott eléggé a tudásában. Álmában néha így is kicsúszott a száján egy nyet vagy egy szpasziba, és nem sokra rá el is fogta az elhárítás. Amikor már elviselhetetlenné vált a kínzás, és jeges rémülettel felébredt, nyelve önkéntelenül a fognak álcázott ciánkapszulára siklott, ami a rémálomban sosem volt a helyén.

A férfinek valóban volt egy lánya. Egy fia is. Meg persze felesége, de a házasság az házasság, ez meg valami egészen más volt. Nem mintha olyan különleges lett volna viszonyt folytatni. Emberemlékezet óta így működtek a dolgok, csak néha kevesebb, néha több titkolózással és színjátékkal. Annika életében persze szó sem lehetett komoly kapcsolatról, bár magától nem feltétlenül nős férfiak társaságát kereste.

Természetesen nem Annika Johansson volt a valódi neve, csak a küldetés erejéig használta ezt. A jelek szerint Odina Johansson sokkal tartozott az ügynökségnek, bár Annika nem tudta pontosan, miért. Nem is igazán érdekelte. Csak az számított, hogy kiadhatta magát a nő idősebbik lányának. A „húga” miatt nem kellett aggódnia: még ha nem is választotta volna el őket az óceán, a lány úgy beleveszett a partik mámorába, hogy még csak véletlenül sem buktathatta le. Ha szakadatlanul folyna tovább az alkohol, az a csitri a harmadik világháború kitörését se venné észre.

Kimászott az ágyból, és kiment az erkélyre, hogy rágyújtson. Sosem volt a dohányzás megszállottja, de fent kellett tartania a korábban megalapozott látszatot. Mivel tudta, hogy a férfi úgysem fog utánajönni, leginkább ide-oda görgette a cigarettát az ujjai között. Onnan fentről minden olyan kicsinek tűnt: a dugóban araszoló autók, a hazafelé siető emberek, sőt, még a hatalmas reklámtáblák is távoli, apró pontnak tetszettek.

Hirtelen hangokat hallott odabentről. Először egy spagettireklámot adtak a tévében, majd egy autóreklám következett. Elnyomta a cigarettát, és visszament. Még pont látta, ahogyan egy AMC Ambassador végiggurul az előtte kiterülő vörös szőnyegen.

– Talán vennem kellene egyet – jegyezte meg a férfi.

– Azt hittem, szereted a Cadillacet – felelte Annika.

– Persze, hogy szeretem. Az az autó egy igazi csoda! Nem is úgy értettem, hogy lecserélném.

Hát persze, hogy nem úgy értetted, gondolta magában Annika. A kapitalisták mind egyformák voltak. Mindent akartak, amit a tévében és a hirdetőtáblákon láttak. Annikának úgy tűnt, hogy az amerikai álom valójában akkor teljesedik ki, ha bármit megszerezhetnek, amire csak szemet vetnek, aztán ráadásként még el is dicsekedhetnek vele másoknak. Nem csoda, hogy meg voltak számlálva a nemzet napjai.

A férfi elkapcsolta a tévét, és felcsendült az Annika számára jól ismert szöveg:

– …melynek feladata különös, új világok fölfedezése, új életformák, új civilizációk fölkutatása, és hogy eljusson oda, ahová még ember nem merészkedett…

– Ne kapcsold el! – kérte az első pár szó után, és az ajtófélfának dőlve figyelte a képernyőn tovaszáguldó űrhajót.

– Fogalmam sincs, mit eszel ezen annyira – rázta a férfi a fejét, majd hosszasan ecsetelte, milyen rossz hatással van az emberekre az efféle képzelgés. – Most nézd csak meg! Hiszen az egy nő, ráadásul egy fekete nő…

– Nekem tetszik Uhura hadnagy – vitatkozott Annika reflexszerűen, de rögtön meg is bánta, hogy megszólalt.

Szerencsére a férfi csupán legyintett egyet. Olyan kiszámíthatatlan volt. Néha apróságok miatt felcsattant, elefántot csinált a bolhából is, máskor pedig egy vállvonással elintézett olyasmit, amiről Annika biztosra vette, hogy éktelen haragja gerjeszti majd. Annika egyáltalán nem bánta, hogy hamarosan elválnak az útjaik. Ha minden jól alakul, nemsokára eldől, meddig lesznek együtt.

A férfi felvette a telefont, és a recepciót tárcsázva az üzeneteiről érdeklődött. Annika csak fél füllel hallgatta, inkább az foglalkoztatta, amit a képernyőn látott. Mindig is vonzották az új világok, a felfedezés izgalma. Talán idővel más bolygókat is benépesít majd az emberiség. Bármilyen kecsegtetőnek és utópisztikusnak is tűnt ez a gondolat, Annika nem hitte, hogy abban a távoli jövőben egyetemes béke uralkodik majd. Valószínűleg akkor is ugyanúgy hadban állunk majd, kémkedni fogunk egymás után és merényleteket tervezünk, gondolta. Csak akkor nem országok közötti feszültségről lesz szó, hanem bolygók közöttiről. Például a Föld háborúzik majd a Marssal.

– A fizika törvényeit nem tudom megváltoztatni! – fakadt ki Scotty a képernyőn, és ugyanebben a pillanatban a férfi hangos csattanással a helyére tette a kagylót.

Ideje volt, hogy Annika a tettek mezejére lépjen.

– Figyelj csak, édes… Nincs kedved eljönni velem Edinburgh-ba? – kérdezte könnyedén, mintha csupán a másnapi időjárásról érdeklődne.

– Miért? – húzta fel a férfi a szemöldökét.

Jöhet a gondosan megtervezett előadás.

– A szüleim szeretnék, ha megjelennék ott valami eseményen – válaszolta Annika. – Anyám halálra untatott azzal a sok blablával. Mire a mondat végére ért, már el is felejtettem, mi volt az eleje.

Bár a színjátszás sosem volt az erőssége, ezt a szerepet könnyen alakította. Annyi elkényeztetett, ostoba nőt látott maga körül, hogy akaratlanul is megtanulta volna, hogyan viselkednek. És a legtöbb férfi értékelte is, ha ilyennek mutatkozott. Könnyed szórakozást vártak tőle, sokat sejtető öltözéket, érzéki mozdulatokat, nem pedig mélyenszántó beszélgetéseket. Egy funkció betöltését, nem személyiséget.

– Csak nem ezzel próbálják felkelteni az érdeklődésedet? – érdeklődött a férfi, miközben homlokráncolva a képernyőt bámulta.

A csillaghajó legénysége épp tűzharcba keveredett a földönkívüliekkel. Annika is szívesen nézte volna, hogy néhány percig együtt izgulhasson az amerikai nézőkkel a jóképű Jim Kirk életéért, de tudta, hogy a kapitánynak úgysem esik komolyabb baja, neki viszont haladnia kell a küldetésével.

– Nem arról van szó, hogy nem érdekel a vállalat – felelte –, de vannak sokkal fontosabb dolgok az életben.

A férfi bólintott. Nem kellett sokat győzködnie. Hiszen egy nőnek az a feladata, hogy férjhez menjen, gyereket szüljön, gondoskodjon a háztartásról, otthont teremtsen a családjának, nem igaz? Ezek az igazán fontos dolgok az életben. Annika majdnem felnevetett a gondolatra. Ő a lehető legtávolabb állt ettől a nőideáltól.

– Végül is elmehetünk – szólalt meg a férfi elgondolkozva. – Úgyis van pár elintéznivalóm Európában. A többit meg átszervezhetem.

– Nagyszerű – lépett oda hozzá Annika, és gyors csókkal jutalmazta a férfit.

Sokkal simábban ment, mint várta. Az önmaga számára megírt színdarab negyedét sem adta elő. Bár felkészült rá, hogy hízelegnie, könyörögnie, esetleg duzzognia, hisztiznie kell, ilyesmire, szerencsére, nem került sor. A férfi kinyújtotta a karját, Annika pedig engedelmesen odafeküdt mellé. Már csak néhány nap, legfeljebb pár hét, és vége. Az ő feladata csupán annyi, hogy Európába csalja a befolyásos üzletembert. Onnantól az ügynökség leveszi a terhet a válláról. Küldetés teljesítve. Hogy ezután mit tesznek vele, az már nem az ő gondja.

A nap sugarai már rég feladták aznapra a küzdelmet, a város új életre kelt. Csak úgy szikráztak a fények az éjszakában. Bár sosem volt különösebben szentimentális típus, Annika már várta, hogy hazatérhessen. Egyedül azt sajnálta, hogy ezentúl nem követheti nyomon hétről hétre az Enterprise legénységének kalandjait. Egy ideig valószínűleg nem küldik vissza Amerikába. De talán jobb is így. Ilyen kevés idő alatt annyi badarsággal töltötte meg a fejét ez az ország. Még hogy űrutazás meg a Naprendszer kolonizációja! Ideje volt visszatérnie a Földre – várt rá a rideg orosz valóság.

Art by geralt
Back to Top