Érzékszerves szösszenet

Egy újabb íróiskolás jelenet, ezúttal egy vak szereplő szemszögéből, aki a többi érzékszerve segítségével írja le azt a helyiséget, ahová életében először lép be.

Kitapogatom a kilincset, lenyomom és belépek az ajtón. Isteni illat lengi be a helyiséget, mélyet szippantok a fahéjtól, gyömbértől és vaníliától illatozó levegőből. Egy kicsit csodálkozom, hogy Marci mézeskalácsot süt, hiszen még bő egy hónap van december végéig – azt viszont el kell ismernem, hogy a novemberi hideg és az üzletek kínálata a karácsony hangulatát idézi. Meglazítom a selymes, talán kissé túlságosan vékony körsálat, de a nyakamban hagyom, hiszen hamarosan indulunk, a kesztyűmet viszont leveszem és zsebre dugom. Nem szívesen húzom ki a kezemet a puha, meleg kabátzsebből, mivel így is tíz aprócska jégcsapnak érzem az ujjaimat, de valahogyan beljebb kell mennem, és zsebre tett kézzel még nehezebb lenne ez a művelet, mint amúgy.

Kinyújtom a kezemet, de egy hirtelen zörrenés, majd dobbanás megdermeszt. Pár másodperccel később halk nyávogást hallok, és érzem, hogy valami nekidörgölőzik a lábszáramnak. Óvatosan lehajolok, és végigsimítok az állat dús, puha bundáján.

– Szia, Saska! – köszöntöm az idős cicát, mire ő dorombolással válaszol.

Bár még sosem jártam ebben a lakásban ezelőtt, Saskát már jól ismerem. Mindig elmosolyodom, amikor eszembe jut, hogy a macska azért kapta a nevét Kanada egyik tartományáról, Saskatchewanról, mert Marci épp ott nyitotta ki az atlaszt. Megtetszett neki a hangzása, és azóta is gyakran mondogatja, hogy egyszer odaköltözünk majd.

A csendet csupán a sütő időzítőjének halk, monoton kattogása és az időnként elsuhanó autók zaja töri meg. Azt nem tudom, nappal milyen a környék, de most, késő este néma csend honol, a szomszédoktól nem szűrődik át sem kanálzörgés, sem egy hangos szó, de még a tévét sem hallani. Minden nyugodt, békés, ami csak tovább fokozza az újonnan kélt karácsonyi hangulatomat.

Felemelt kézzel lépek egyet, majd még egyet, szinte alig emelem a lábamat, nehogy véletlenül rálépjek Saskára. Derékmagasságban nekiütközik valaminek az ujjam. Még egy lépés, és már elég közel vagyok ahhoz, hogy végigsimítsak a hűvös, sima felületen. Talán márványból lehet a konyhasziget lapja – legalábbis úgy sejtem, hogy arról van szó, még csak a helyiség közepén járhatok, nem sokat haladtam előre. Az biztos, hogy a sütőhöz közelebb kerültem, ugyanis egyre erősebben érzem a mézeskalácsillatot.

Ujjhegyeimet a pult széléhez érintve megkerülöm a konyhaszigetet, és a halk kattogás felé igyekszem. Marci azt mondta, hogy meglepetés vár a munkapulton, és abban reménykedem, hogy az első adag mézeskalácsra célzott. A sütőhöz közeledve egyre melegebb van, és az időzítő is hangosabban ketyeg. Egyáltalán nem bánom, legalább kissé felmelegszenek a hidegtől érzéketlenné vált ujjaim, az ütemes kattogás pedig kellemes háttérzajt biztosít.

Lassan végigtapogatom a pultot. Van ott érdes felületű, mintás szalvéta; hűvös fém evőeszköz; apró műanyag szaggatóformák: szívecskés, fenyőfás, csillagos, hóemberes; egy fából készült sodrófa, rajta némi liszttel, amitől kissé kiráz a hideg; egy tálka, tele ragacsos anyaggal, amiről az ujjamat megnyalva kiderül, hogy émelyítően édes cukormáz. És végül megtalálom azt, amit kerestem: egy kis kosár, tele langyos mézeskalácsfigurákkal.

A kezembe veszem az egyiket, és felemelve mélyen belélegzem a csodás aromát. Tisztán érzem a vanília, a szegfűszeg, a gyömbér és a szerecsendió illatát. Aprót harapok a süteményből, és a nyelvemet elözönlik az ízek. Ismét karácsony van, tele melegséggel, nevetéssel, szeretettel, és szinte hallom a háttérben szóló halk ünnepi dallamot. Önkéntelenül is elmosolyodom, és azt kívánom, bár gyorsabban telnének a napok, hogy ismét összegyűljön a család apraja-nagyja.

Az utolsó morzsáig eltüntetem a süteményt, és bár csak nagy nehezen sikerül megálljt parancsolnom magamnak, végül felülkerekedem a vágyaimon, és nem veszek még egyet. Megelégszem azzal, hogy egy ideig még a számban érzem az ünnepi finomság ízét. Szerencsére Saskát nem hozzák lázba a sütemények, így nyugodtan be lehet engedni a konyhába.

– Mehetünk? – csendül egy mély, bársonyos hang a hátam mögött, mire megfordulok, és széles mosollyal az arcomon bólintok.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.