Jelenetek

Ezeket is az íróiskolába írtam. A cél az volt, hogy a három jelenetben a szereplő belép egy vendéglátóhelyiségbe, és a különböző érzékszerveire támaszkodva (szaglás és ízlelés/hallás/bőrérzékelés) leírja a helyet. Egy realisztikus, egy sci-fi és egy fantasy történet kellett. Bár a célt nem értem el vele, mert kevés lett benne az érzékszervi leírás, nekem tetszenek, úgyhogy íme:

1.

A fotocellás üvegajtó kinyílt, Kami pedig remegő lábbal belépett rajta. Azonnal megcsapta az ismerős sültkrumpli- és hamburgerillat, és bár egyéb alkalmakkor összefutott volna a nyál a szájában, most csak még jobban görcsbe rándult tőle a gyomra. Egész nap egyetlen falat sem ment le a torkán.

A kiszámíthatatlan buszjáratok miatt fél órával korábban érkezett, de egyáltalán nem bánta, hogy ő ért ide elsőnek. Legalábbis remélte, hogy CloaknDagger még nincs itt. Mármint Marci. Egy kicsit fura lenne, ha élőben is a játékbeli nevén hívná a fiút.

Átvágott az éttermen, beállt a sorba, és kért egy kólát a tőle pár évvel fiatalabb kasszáslánytól. Visszasétált a bejárathoz, és úgy helyezkedett, hogy jól lássa az újonnan érkező embereket. Ivott egy kortyot a kissé vízízű, intenzíven szénsavas üdítőből, és mint minden alkalommal, most is megállapította, hogy a palackban árult kóla sokkal finomabb.

Talán nem volt a legokosabb egy forgalmas gyorsétteremben találkozni. Mi van, ha nem ismerik meg egymást? Vagy ha nem tetszik majd neki, és a fiú egyszerűen oda sem megy hozzá, inkább lelép? Elfordult az ajtótól, és körbenézett, hogy elterelje a gondolatait. Tőle nem messze egy háromgyerekes anyuka próbált enni, de valamelyik fia miatt mindig le kellett raknia az ételt. Odébb két lány nevetgélve fagyit kanalazott. Mögöttük egy fiatal srác ült, előtte a legújabb, legnagyobb hamburgerrel, aminek láttán Kami gyomra hangosan megkordult. Bár olyat még nem evett, eszébe jutott egy hasonló szezonális szendvics, ami nagyon ízlett neki. Már az illata is ínycsiklandó volt, beleharapva pedig elöntötte a száját a hús, a sajt, a zöldségek és a finom szósz íze…

Valaki hirtelen megkocogtatta a vállát, mire ijedten odakapta a fejét.

2.

Tamsin belépett a Végtelenbe. Olyan hosszasan várakozott a bejáratnál, hogy szinte kíváncsi lett, ezúttal milyenné vált a hely. Már odakintről is hallatszott a bent gyakorlatilag fülsüketítő basszus. Nem azért, mert olyan drága volt a megfelelő hangszigetelő technológia – mi drága egy olyan embernek, mint a Végtelen tulajdonosa? –, hanem mert így próbálták meg minél több ember figyelmét felkelteni.

A Végtelen szokás szerint neonszínekben pompázott, ezúttal leginkább a kék különböző árnyalataiban. A helyiség legnagyobb részét a hatalmas táncparkett tette ki, de a háttérben látszottak az elszeparált, minden bizonnyal tökéletesen hangszigetelt bokszok. Ideális hely a sötét ügyletek lebonyolítására – már ha az ember elég jóban van ahhoz a tulajjal, hogy ne féljen egy esetleges holofelvételtől.

Tamsin előrelépett, és majdnem nekiütközött az egyik pincérnek. A karcsú robot magasra emelt tálcával szlalomozott a vendégek között, és kifinomult programkódjának hála még épp idejében irányt váltott, így nem történt baj. Tamsin megrázta a fejét. Nem vallott rá az ilyesfajta figyelmetlenség, de megzavarta a klub kakofóniája. Talán be kellene kapcsolnom az egyensúlyrendszert, morfondírozott, ám az ilyen alkalmak után mindig olyan nehezen állt vissza a saját érzékszervei használatára, hogy inkább elvetette az ötletet.

Nem volt kedve leülni, azt pedig nem kockáztatta meg, hogy kikapcsolt mozgásfunkciókkal lehívja az itallapot, kikeresse az ezúttal nyilván teljesen más névre hallgató kedvenc italát, és meg is rendelje. Inkább bőszen kerülgeti majd a szivárványszínű koktélokat szorongató embereket, és átverekedi magát a lüktető zenére ugráló tömegen. Felsóhajtott, és elindult a fal felé, hogy amellett haladva közelítse meg a bárpultot.

3.

Még mielőtt Kheleena felemelhette volna a kezét, kivágódott az ajtó, és egy részeg ember botladozott ki rajta. Az elf vadászlány összehúzta a szemét, majd intett a fekete kardfogú tigrisnek, hogy várja meg odakint, és belépett. A középen ropogó tűz iszonyatos meleget árasztott, de Kheleena ezen egy cseppet sem csodálkozott. Azóta, hogy a Mester felélesztette őt, Dérföld északi hegyein kívül mindenhol pokolinak tűnt a forróság. Megtanult vele együtt élni.

Behúzta maga mögött az ajtót, és megállt, hogy szemügyre vegye a fogadót és annak népét. Az épület egy forgalmas kereskedőút mentén állt, így rengeteg faj képviseltette magát odabent. Emberek, törpök, gnómok, gyíkemberek, sőt, még elfek is ültek a hosszú faasztaloknál. A többség előtt korsó állt, de olyan is akadt, aki épp jóízűen falatozott. A tűzrakás és a hatalmas fáklyák elegendő fényt biztosítottak ahhoz, hogy Kheleena a vendégek többségét tökéletesen lássa, ám azt is azonnal észrevette, hogy egyesek szándékosan az árnyékosabb sarkokba húzódtak.

A fajtársai láttán önkéntelenül is megszorította a kezében tartott íjat. A fegyver markolata kellemes hűvösséggel nyomódott a tenyerébe, és Kheleena óvatosan végigsimított a cirádás díszítésen. A Mestertől kapta, elismerésképp a Sziklavidéken véghezvitt mészárlásért. A világ minden kincséért ki nem adta volna a kezéből – ezzel fogja ugyanis kivégezni a férfit. Ám ennek még nem jött el az ideje.

Gyűlölte, ahogyan a testéhez tapad a ruha. Szívesebben öltözött volna lengén, de kénytelen volt könnyű bőrrel elfedni magát: nem akarta, hogy minden egyes férfi szabad prédának tekintse. Semmi kedve nem volt csonttöréssel és halálos fenyegetésekkel kivívni magának a tiszteletet, inkább megpróbált valamelyest észrevétlen maradni, bár tudta, hogy vérvörös tekintete úgyis magára vonzza majd a figyelmet.

Art by: Comfreak

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.