Míg az idő el nem választ

Hányszor lehet valakibe első látásra beleszeretni?

Már nem számolom.

A felkelő nap fénye csíkokat rajzol az ágyneműre a lehúzott redőny lyukain keresztül. Nem sokat aludtam az éjszaka. Részben azért, mert ez volt az „első” együtt töltött éjszakánk, részben pedig azért, mert miután Alice elaludt, csak feküdtem, hol az utcán elhaladó autók plafonra festett fényjátékát, hol pedig őt bámulva. Néha-néha magával ragadott az álom, de gyorsan fel is ébredtem.

Alice mocorogni kezd, ébredezik. Lassan kinyitja gyönyörű, ezúttal kék szemét.

– Mióta nézel? – kérdezi egy szégyellős mosoly kíséretében.

Zavartan feljebb húzza magán a takarót. Minden egyes apró mozdulatából süt, hogy képtelen teljesen ellazulni. Elégszer láttam már őt így ahhoz, hogy tudjam, nem a helyzet intimitása zavarja, hanem az, hogy nincs megelégedve saját magával. Egy kezemen meg tudom számolni azokat az alkalmakat, amikor jól érezte magát a bőrében.

– Nem olyan régóta – füllentem megnyugtatásképp.

Néha engem is megrémít, hogy milyen könnyedén hazudok. Egyáltalán nem érzek bűntudatot. Azt mondogatom magamnak, hogy ezek aprócska, kegyes hazugságok. Hogy érte teszem, pedig egy igazán őszinte kapcsolatban ilyesminek nem lenne helye. Hát még annak a hatalmas titoknak, amely minden egyes alkalommal rányomja a bélyegét a közösen töltött időnkre.

Nem mondhatom el neki, hogy ki vagyok, hogy mi vagyok. Hogy vissza kellene mennem a Tempusba, de nem fogok. Elegem van az edzésekből, a bevetésekből, a kémkedésből, a foglyokból, az összecsapásokból, a konverziókból. Elegem van az egész temporális háborúból. Szerencsére megvan az előnye annak, ha az igazgató fia az ember, még ha csupán névlegesen is. Soha senki nem fogja számon kérni, merre jártam. De hát miért is tennék? Megtettem nekik azt a szívességet, hogy magamon hagytam az órámat.

Elhessegetem ezeket a gondolatokat, és inkább az előttünk álló napra gondolok. Vajon mit akar majd csinálni? Sétálni egyet, beülni abba a kis teaházba a folyó partján? Megnézni a legújabb holofilmek egyikét? De az is lehet, hogy itthon maradunk, és csak annyira mozdulunk ki a hálószobából, hogy közösen főzzünk valamit, aztán megegyük.

– Mit csináljunk ma? – kérdezi, mintha csak olvasna a gondolataimban, de tudom, hogy valójában a figyelmemet próbálja elterelni, ugyanis szokás szerint kiugrott az ágyból és épp öltözik. Ezerszer elmondtam már neki, hogy egyáltalán nem zavar az a néhány plusz kiló rajta. Sőt. Ahogyan az sem zavart, amikor kilátszottak a bordái. Persze, ő ebből semmire sem emlékszik.

Valamikor, ezer évvel ezelőtt, egy másik életben még érdekelt, hogy mennyire jó nő a barátnőm. Azok a napok már elmúltak. Eszembe sem jutna a külső alapján választani. Hogy őszinte legyek, eszembe sem jutna választani. Őt akarom. Akár telt, akár vékony. Lehet szőke, barna, vörös vagy neonlila a haja. Nem érdekelt az sem, amikor a divatnak megfelelően vörösre színeztette a szemét, vagy amikor tele volt fura áramkörökkel. Nem számít, milyen, nekem nem kell más.

Néha elgondolkodom, vajon belé vagyok-e szerelmes, vagy magába a gondolatba, hogy szerelmes vagyok belé.

– Amihez csak kedved van – felelem mosolyogva.

– Elmegyünk kávézni? – kérdezi pirulva.

Hát persze. Kávéfüggő. Nem meglepő, az esetek nyolcvanöt százalékában az. A maradék huszonöt nagy részében teázni szokott, elenyészően kevés esetben pedig egészségügyi megfontolásból semmi ilyesmit nem fogyaszt. De az is előfordult már, hogy az emberiség lemondott az ilyesmiről, úgyhogy csak vizet és gyümölcslevet lehetett inni.

Néha megdöbbentő eredménnyel járnak a konverziók. Elég egyetlen apróságot megváltoztatni a múltban, és a világ kifordul önmagából. Ahol korábban parkok és fasorok húzódtak, oda a következő pillanatban beton és üveg kerül. A dugó miatt ingerült autósok kavalkádját felváltja az intelligens szoftver vezette egyenjárművek sora. Egyszer még olyan világot is láttam, ahol épp háború dúlt az androidok és az emberek között. Mi álltunk vesztésre.

Az emberek persze semmire sem emlékeznek az egészből. Amikor lefekszenek, császárság van, amikor felkelnek, tombol a demokrácia. Az egyik pillanatban még pénzért vetkőznek, a következőben agyműtétet hajtanak végre. Az egyik megállónál még papírkönyveket olvasnak, a következőnél már maguk elé meredve bámulják a mikrochipjük által kivetített, csupán számukra látható videót.

A jelenlegi világ nyugalmasnak tűnik, bár természetesen nem látom át a gazdasági, a politikai és a társadalmi felépítését. Nem az én feladatom, sosem érdekelt igazán. A kiképzés alatt is egyfajta szükséges rosszként éltem meg. Az egy helyben ülés, a megfigyelés nem az én műfajom. Szeretek mozgásban lenni, bevetésekre menni. Szeretem, amikor a testem adrenalint termel, amikor a fülemben dobol a vér.

Talán ellentmondásosnak tűnhet, hogy most mégis itt vagyok, szándékosan a passzivitást választva. De ez is egyfajta izgalom: a hódítás lázában égek, szeretném újra és újra elnyerni Alice szívét. Néha – mint most is – könnyen megy, néha egy kicsit jobban meg kell dolgoznom érte. Eddig egyetlen egyszer fordult elő, hogy nem lett az enyém. Valamiért iszonyatosan gyűlölt már attól a pillanattól kezdve, hogy meglátott, de én azóta is rendületlenül hiszem, hogy még néhány hét, és újra a karjaimba omlott volna. Kár, hogy a konverzió közbeszólt.

Minden erőmmel azon vagyok, hogy még egy kicsit visszahúzzam az ágyba, de nem adja be a derekát. Végül feladom, és én is felkelek. Felöltözöm, és magunk mögött hagyjuk a lakást. Meglepő módon nem a szokásos kávéház felé indul – talán ezúttal ott sincs, valami más áll a helyén –, de végül egy nagyjából hasonló helyen kötünk ki. Beállok az önkiszolgáló képernyő elé, és a gondolataimba mélyedve, szinte oda sem figyelve megkérdezem:

– Tejszínnel és dupla cukorral, ugye?

– Honnan tudod? – ül ki őszinte döbbenet az arcára.

Elmondhatnám neki az igazat, hogy statisztikailag ennek a legnagyobb a valószínűsége, de úgysem értené. Órákba telne, mire meggyőzném, hogy nem vagyok őrült. Ha volnék olyan idióta, hogy bevallanám, ő is közénk tartozhat, ő is olyanná válhat, aki megőrzi az emlékeit a konverziók során, akkor meg mást se hallanék heteken vagy akár hónapokon keresztül. Tudom, átéltem. Nem is egyszer. Jó pár alkalommal annyira meguntam a folytonos rimánkodást, hogy végül egyszerűen faképnél hagytam. Visszamentem a Tempusba, és igyekeztem tudomásul venni a vereséget. Volt, hogy megfogadtam, ennyi volt, végeztünk. Aztán mégis minden alkalommal újra megkerestem.

– Láttam a múltkor – hazudom teljes természetességgel, pedig halvány fogalmam sincsen, milyen kávét ivott legutóbb. De úgy tűnik, ennyi is elég, Alice elbizonytalanodva bólint egyet.

Újabb szívességet teszek az otthoniaknak és a tempusos kártyámmal fizetek. Hadd kövessék csak minden egyes mozdulatomat, ha jól esik. Már rég nem érdekel, hogy tudják, hol vagyok. Ezért nem veszem le a magát órának álcázó aprócska számítógépet sem, bár néha úgy érzem, lassan eggyé válik a bőrömmel. Az automata a kelleténél jóval hangosabban köszöni meg, hogy náluk vásároltunk, valószínűleg állítani kellene a beállításain, de úgy tűnik, rajtam kívül ez senkit sem zavar. A terem alapzaját időről időre túlharsogja a rosszul beállított számítógép vagy egy-egy neveletlen gyerek, ám a vendégek sosem pillantanak fel.

Leülünk az egyik aprócska asztalhoz; nekem az ilyenek sosem tetszettek, nem lehet rajtuk kényelmesen elférni, de Alice szemmel láthatóan odáig van ezért a helyért. Talán a meleg színek, a rengeteg faburkolat teszi. Vagy az itt-ott heverő könyvrakások és a különleges poszterek, melyek intellektuális hangulatot kölcsönöznek a kávézónak, bár azt meg kell hagyni, hogy a vásárlóközönséget elnézve nem a kifinomult elit jár ide. Divatos helynek számít, tele van vihogó tizenéves lányokkal, akiknek folyton felém vándorol a pillantása. Ezt persze Alice is észreveszi, és a kávéscsészéjére meredve összébb húzza magát. A rajongótáboromról tudomást sem véve bókolok neki, amitől kissé fényesebben ragyog a szeme és valamelyest kihúzza magát ültében.

Kellemes, felszínes csevegésbe bonyolódunk. A levegőben helyben sült sütemények illata terjeng, még a kávéillatot is elnyomja, amit nem bánok, ugyanis sosem voltam odáig érte. Most is egy bögre tea áll előttem. Alice még mindig feszült, látom a mozdulatain, kihallatszik a nevetéséből. Látszik rajta, hogy nyomja valami a lelkét, úgyhogy rákérdezek:

– Valami baj van?

– Nem, semmi – vágja rá rögtön, és a füle mögé simít egy tincset. Némi hallgatás után azonban mégis folytatja: – Én csak… Nem szeretném, ha azt hinnéd, ilyen vagyok. Mármint, nem szoktam mindenkivel két hét után…

Rákvörössé pirulva elhallgat.

– Semmi ilyesmit nem gondolok – nyugtatom meg gyorsan, és nyilván látszódik, hogy teljesen őszinte vagyok, mert Alice kissé megkönnyebbülten bólint.

Megértem az érzelmeit, a bizonytalanságát. Ő még csak két hete ismer engem. Nekem persze sokkal könnyebb, én már lassan másfél éve játszom ezt a játékot.

Csipog egyet az órám, üzenet jött. Automatikusan odanézek, aztán már sötétíteném is el a képernyőt, amikor megakad a szemem Liv nevén. Egy pillanatig a hűvös üvegen tartom az ujjamat, majd egy apró mozdulattal megnyitom az üzenetet. Csupán két szóból áll: Kint várlak.

Mi a francot akarnak?!, lobban bennem hirtelen a düh. De aztán rögtön le is nyugszom, hiszen tudom, hogy Liv mellettem áll.

– Ne haragudj, de el kell intéznem egy hívást. Mindjárt jövök, jó?

Alice kissé értetlenül pislog rám, de beleegyezőn bólint. Óvatosan állok fel, nehogy meglökjem az ingatag lábakon álló kis asztalt és felborítsam a forró italokat. Gyors léptekkel magam mögött hagyom a kávézót és visszatérek a való életbe.

Liv a korlátra támaszkodva a vizet figyeli; előzékenyen úgy állt meg, hogy még csak véletlenül se látszódjon a kávézó hatalmas ablaküvegén keresztül. Világosszőke haját ezúttal vastag fonatba rendezte, szürke ruhája elegánsan követi karcsú testének íveit.

– Hallom, jó volt a buli tegnap este – szólal meg fel sem pillantva.

Bárki mást azonnal emlékeztetnék, hogy rangban felette állok, szükség esetén nem csak szóban, de róla tudom, hogy nem gúnyolódik, egyszerűen ilyen a stílusa.

– Mit csinálsz itt? – kérdezem figyelmen kívül hagyva a megjegyzést.

– Szerinted? – villan rám a kék szempár.

– Nem megyek vissza – sóhajtom, de azért én is a korlátra támaszkodom.

– Tudom. De parancsot kaptam, hogy jöjjek el, úgyhogy eljöttem.

– Vajon miért pont téged küldtek…

Különös érzésem van, valami nem stimmel. Mintha valami hiányozna. Aztán rádöbbenek, hogy Liv otthon hagyta a kedvenc hibrid puskáját, amitől meglepően csupasznak tűnik. Persze, biztos vagyok benne, hogy minimum hárommal több fegyver van nála, mint amit mások egy egyszerű sétához szükségesnek tartanának.

– Mit gondolsz az igaz szerelemről? – kérdezem hirtelen ötlettől vezérelve.

– Mi? – fordul felém döbbenten Liv.

– Csak voltál már szerelmes.

– Tudod, hogy voltam – feleli, de hirtelen nem vagyok benne biztos, hogy a kettőnk között történtekre céloz-e vagy valami másra, valakire abból a világból, ahonnan jött. Évekig voltunk együtt, mégis alig tudok valamit a múltjáról. – De miért tőlem kérdezel ilyeneket? Ha agyturkász kell, tudod, hol találod a dokit.

– Ugyan már, Liv! Előttem nem kell megjátszanod a tökéletes katonát.

Egy hosszú pillanatig farkasszemet nézünk, majd Liv felsóhajt.

– Valami világmegváltó bölcsességet vársz tőlem? – kérdezi.

– Nem tudom – válaszolom őszintén.

Némán álldogálunk, Liv ismét a vizet nézi, én meg őt. Szerettem vele lenni, de egy idő után elmúlt az újdonság varázsa, aztán oda lett a megszokás öröme is, és újra meg újra felütötte a fejét a kérdés: miért vagyunk mi még együtt? Kényelmes volt, ez tény, de idővel ennél többre vágyik az ember.

Liv felsóhajt, majd halkan beszélni kezd:

– Én tényleg csak egy katona vagyok, Caleb, de ha tanácsot szeretnél, akkor annyit mondhatok, hogy én senkit sem rángatnék bele ebbe az egészbe. – Ellöki magát a korláttól, és már indulna, de két lépés után megáll, és félig visszafordul. – Az igaz szerelem leginkább áldozatokról szól.

Némán figyelem, ahogyan a sétáló emberek közé veszik, és azon gondolkozom, milyen egyszerű lenne vele lenni. Visszamenni a Tempusba, élni az ügynökök életét. Minden gondom egy csapásra megoldódna. De valóban boldog lennék úgy?

Beletúrok a hajamba, aztán sarkon fordulok és visszamegyek a kávézóba. Alice némi aggodalommal pillant rám. Talán túl sokáig maradtam volna? Gyorsan megnyugtatom, hogy minden rendben, majd átnyúlok az asztalon, és megfogom a kezét. Belekezd egy hosszabb történetbe a munkahelyéről, én pedig szorgosan bólogatok, de sokkal inkább a csillogó szemére, az arcát felvillanyozó lelkesedésre figyelek, mintsem a szavaira.

Általában ilyen. Hisz az emberiségben, a fejlődésben, a világban. Persze, sokszor boldogtalannak és magányosnak érzi magát, amikor rátalálok, de az esetek többségében boldog élete van – még akkor is, ha ő épp nem így látja. Két kezemen meg tudnám számolni azokat az alkalmakat, amikor valóban szenvedett, és még akkor sem láttam rajta soha azt a terhet, amit Liven és a többieken.

Azt hiszem, Livnek igaza van. Az igaz szerelem nem a saját boldogságunkról szól. Színtiszta önzés lenne belerángatni valakit abba az életbe, amit mi élünk. Nem vagyok tökéletes, lehet, hogy egyszer eljön az az idő, amikor mindent felülír majd a vágy, az együtt töltött idő, a sok-sok emlék, a berögződések, a magány. Talán egy nap keresztülrángatom őt egy portálon és örökké magamhoz láncolom. De ez nem az a nap. Még igazán szeretem.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.