Az óra tizenegyet ütött. Tizenegy lágy kongás hallatszott a ház belsejéből – annak a hatalmas állóórának a hangja, ami még a nagyapjáé volt.
A levegő meleg volt, ám a fel-felkerekedő szellő hűsítően futott végig a tornácon, és esőillattal hökkentette meg a kifinomult szaglással rendelkezőket. Régen várt enyhülés volt ez az éjszaka a hét eddigi napjainak rekkenő hősége után.
A férfi nem mozdult. Szemével a sötét kertet kémlelte, amelyet csupán a hold és a csillagok fénye világított meg, amikor épp nem takarták el őket a vékony felhőréteg foszlányai.
Nem rá vallott a tétlen várakozás, ám az utóbbi időben egyre több jutott neki ebből a különös, már-már bosszantó élményből. Nem, ő nem szokott másokra várni. Ő a tettek embere volt, az, aki kezdeményezett. Azonban amióta a szomszéd házba új lakók költöztek, az élete – s ezzel együtt ő maga is – szép lassan megváltozott.
Nem az a fajta változás volt ez, ami átsöpör az ember életén és fenekestül felforgatja azt. Nem, ez olyan volt, amely apránként, csigalassúsággal, ám megállíthatatlanul szivárog be a mindennapokba. Először csupán az, ahogyan a fény megcsillant a nő szőke, összefogott haján. Majd a mosoly, amellyel a régóta itt lakók számára teljesen triviális dolgokról érdeklődött, s amelyeknek meglepő újdonsága mintha szórakoztatta volna őt. Aztán jött az a bizonyos csillogás a tekintetében; pillantása, amely egyszerre volt végtelenül sekélyes és mélyreható. Mozdulatainak kecsessége, amint átvágott az udvaron. Bőrének puhasága. Érintése. Csókja. Az érzés, ahogyan magába fogadta. S a látvány, amelyet minden egyes alkalommal ugyanúgy ivott be, mint a legelső alkalommal: meztelen hátának apró rezdülései, az apró anyajegyek egyébként tökéletes bőrén, mellének finom íve, s az a békés arckifejezés, amelyet egyébként sohasem látott rajta.
A szőke haj, a kék szemek, a telt, nőies formák, a ruhák, amelyeket hordott… Semmi, de semmi sem volt olyan, mint ahogyan azt régebben, amikor még álmodozott ilyesmiről, elképzelte. Sőt, mintha teljesen az ellentéte lett volna mindannak, amire mintha egész életében vágyott volna. Soha, egyetlen ilyen nő után sem fordult meg az utcán, s soha eszébe sem jutott, hogy bármit is akarjon tőlük.
Ő azonban más volt. Nem tudta volna pontosan megmondani, hogy mi az, amitől más, amitől különb, mint a többi. Valamiféle megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan érzés kerítette hatalmába minden egyes alkalommal, amikor megpillantotta. Az első csók olyan volt, mintha akkor és ott hirtelen minden egyes álma és vágya egy csapásra teljesült volna. Ennek már jó ideje, ám lelkesedése egy cseppet sem lankadt, sőt, mintha egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedt volna egy mocsárban, amelybe önként és dalolva ugrott bele.
Most is ott ült a tornácon, a nőre várva. Mintha az élete az utóbbi időben másból sem állt volna, csak abból, hogy várakozott. Várta, hogy mikor pillanthatja meg újra, mikor láthatja újra azt a bizonyos mosolyt, hogy mikor lehet újra az övé. Karjaiba akarta kapni, ölelni, csókolni, leszaggatni róla az összes ruhadarabot, hogy aztán újra és újra magáévá tehesse.
Ám nem számít, hogy hány órát töltöttek együtt, valahogy mindig túlságosan kevés volt. Az órák, amelyek egyébként nyomasztó lassúsággal vánszorogtak előre, mintha csak arra vártak volna, hogy ismét a nő közelében lehessen, s máris a legmagasabb fokozatra kapcsoltak, hogy teljes sebességgel rohanhassanak előre.
Halványan rémlett neki, hogy említette a nőnek néhányszor, hogy mennyivel jobb lenne, ha ezek nem csupán röpke légyottok lennének, hanem a mindennapok fő alkotóelemei. Hogy nem kell félnie a válás következményeitől, mert ő mindenben gondoskodni fog róla. Csak ejtse ki a száján, hogy mire vágyik, s ő megszerzi neki. Ha kell, még a csillagokat is lehozza az égről… Igen, határozottan emlékezett rá, hogy valamiféle hasonló ostobaság hagyta el a száját. Utólag nevetségesnek tűnt az egész esküdözés, azonban ott és akkor halálosan komolyan gondolta. Bármit megtett volna.
Ajkához emelte a sörösüveget, amelyet eddig a kezében szorongatott. A kesernyés íz szétáradt a szájában, s mintha egészen a szívéig hatolt volna. Ismét felkerekedett a szél, és ezúttal már határozottan érezni lehetett a nedves föld illatát, ami mintha eszébe juttatott volna valamit, tudatalatti szinten, ám képtelen lett volna megmondani, hogy pontosan mi is az, amitől most hirtelen minden olyan kristálytisztának tetszett.
Amint letette az üveget maga mellé a földre, hirtelen nyíló ajtó nyikorgása hallatszott, majd néhány másodperc múlva egy alak jelent meg a szomszédos ház udvarán. Ő volt az. Fehér ruha volt rajta, az a könnyű, a szélén apró lyukakkal díszített anyag, amelyet a férfi annyira szeretett. A hold ezüstös derengésbe vonta a lassú, ám határozott léptekkel haladó asszonyt. Kiengedett haján gyengédet lebbentette ide-oda a szél, mintha csak az is szeretője lett volna ennek az égi tüneménynek tetsző nőnek.
A férfi észre sem vette, de már talpon volt. A sörösüveg feldőlve feküdt az apró járólapokkal kirakott tornácon. Ha lepillantott volna, láthatta volna, amint világos tócsába gyűlik az üveg szája körül az ital. Azonban a férfi nem pillantott le. Képtelen volt levenni a szemét a közeledő nőről. Mintha csak attól félt volna, hogy ha egy pillanatra is kiengedi a látóteréből, akkor eltűnik, végérvényesen.
Ez azonban olyasmi volt, amit nem engedhetett meg magának. Minden idegszálával arra koncentrált, hogy apró részletességgel az emlékezetébe vésse a nőt, amint egyre közelebb és közelebb ér, amint a szél lobogtatja ruhájának a szélét, s amint a hold megvilágítja arcának egyik felét, csak hogy a másikat beborítsa az éjszaka homálya.
A nő megtorpant. Valami nem volt rendben. Arcán előbb értetlen kifejezés jelent meg, amit később felváltották a tűnődés jelei. Mintha csak számított volna rá. Hiszen előbb vagy utóbb meg kellett történnie, nemde?
A férfi ökölbe szorított kézzel állt a sötétben, ám nem mozdult, még akkor sem, amikor valamiféle halk kiáltás hagyta el az asszony ajkát. Érezte a kétséget s az erőt, amely mintha mágnesként vonzotta volna a kapu irányába. Izmai megfeszültek, légzése felgyorsult, s szemében különös fény csillant.
Csak álltak ott, perceken keresztül, némán, mozdulatlanul. Aztán egyszer csak a nő mintha vállat vont volna, sarkon fordult és visszament a saját kapujához, majd át az udvaron, s végül ismét felhangzott az ajtó nyikorgása.
A férfi nem volt benne teljesen biztos, hogy képes lenne szavakba önteni, hogy miért is tette, amit tett, hogy mi okból határozott hirtelen úgy, ahogy. Szép lassan enyhült izmainak görcsössége, légzése pedig lelassult. Még mindig mozdulatlanul állt.
Azon töprengett, hogy vajon mikor fog eljönni az a pillanat, amikor megbánja döntését és átfut majd az agyán, hogy térden állva könyörögjön, hogy visszaforgathassa az időt. Mert, hogy el fog jönni, abban teljesen biztos volt. Előbb vagy utóbb, de megtörténik, hiszen elkerülhetetlen. A kétség, a gyötrődés, amely minden ember minden döntésének kötelező velejárója volt, őt sem hagyja majd érintetlenül.
Annak, hogy ez a pillanat most valami réginek a vége, valami újnak a kezdete, avagy csupán egy rongyosra olvasott könyv rövidke fejezete volt, egyedül az idő a megmondhatója.