Már egy hónap telt el az éjszaka óta, amit végigtáncoltál azzal a bizonyos idegennel, akinek a szeme olyan volt, mint a leggyönyörűbb smaragd, amit valaha is láttál. Amikor elmosolyodott, úgy érezted, mintha olvadni kezdene a jégburok, amely szíved köré nőtt az elmúlt évek alatt.
A jégről senkinek sem beszélsz, hiszen pontosan tudod, hogy mi lenne a reakciójuk. Azt mondanák, hogy fiatal vagy még, és csacskaságokat beszélsz. És hogy húzd ki magad, mert senki sem akar majd elvenni egy görnyedt hercegnőt.
Úgyhogy kihúzod magadat, és a lehető legmeggyőzőbben mosolyogsz, miközben fogadod a következő jelentkezőt.
A férfi, aki belép, legalább egy fejjel alacsonyabb nálad. A haja barna, az igaz, ám a szeme is az. Első pillantásra tudod, hogy nem ő az, de azért segítesz neki felpróbálni a gyűrűt.
A gyűrűt, amit a herceged véletlenül – vagy szándékosan? – ott felejtett.
Üvegből van.
Vigyázol rá, nehogy valaki kárt tegyen benne. Ha összetörne, azzal a te álmod is darabjaira hullana szét.
Megakad az ujja közepén. Lehúzod a gyűrűt az ujjáról, majd szomorúan felsóhajtasz.
Az elején még dühös voltál. Hiszen ha nem ő az, akkor minek jön ide, miért pazarolja az idődet?
Aztán beletörődsz, hogy az emberek már csak ilyenek: bármit megtennének, hogy feleségül vehessenek egy hercegnőt, akinek az apja a leggazdagabb ember közel s távol. Már nem haragszol rájuk. Egykedvűen figyeled a kígyózó sort, és nem érted, hogy lehet ennyi egyedülálló férfi a birodalomban.
Bár a herceged a legfinomabb ruhákba volt öltözve, úgy döntöttél, hogy bárki beállhat a sorba, hogy bebizonyítsa, ő volt az a zöldszemű, barna hajú fiú, aki megkérte aznap este a kezedet.
Ha megkérdeznék, azt mondanád, hogy nem, nem hiszel a varázslatban. A szíved mélyén azonban él még egy aprócska szikrája a reménynek, és ez késztet arra, hogy nap nap után fogadd a tucatnyi, sőt, lassan olybá tűnik, hogy ezernyi kérőt.
Van köztük alacsony és magas, jóképű és ronda, barna hajú, szőke és vörös, idős és fiatal egyaránt. Néhányuknak nem megy fel az ujjára a gyűrű, másoknak pedig lötyög rajta. És vannak azok, akikre mintha pontosan illene – azonban nem történik semmi sem. Nem változnak át a hercegeddé. Nem érzed, hogy a szíved hevesebben verne, és nem robban a kastély falain kívül tűzijáték.
Így hát fejcsóválva elküldöd őket.
Nem értik. Néha dühösek is. Magukból kikelve ordítanak. Csalás, hazugság! Az egész csupán egy trükk a hercegnő részéről, hogy ne kelljen feleségül mennie senkihez sem!
Hogyan is magyarázhatnád meg nekik azt az érzést, ami elfogott a közelében? Hogyan írhatnád le méltóképp, hogy minden egyes pillantás, minden egyes meg nem történt csók veled tart, menjél bárhová és tegyél bármit is?
Néha eszedbe jut, hogy talán csak álmodtad. Csupán képzelgés volt az egész, és azért nem szól senki, mert reménykednek benne, hogy végre hajlandó leszel feleségül menni valakihez. És akkor megkérdezed az udvarhölgyeidet, akik ugyanolyan csillogó szemmel mesélnek róla, mint ahogyan te tennéd.
De te nem beszélsz róla. Néma társként kísér. Veled van álmodban és minden ébren töltött pillanatban. Amikor kinézel az ablakon, és látod, hogy a hold ezüst hidat vet a tengerre, azt kívánod, bárcsak járni tudnál rajta. Az út végén ott várna Ő.
És akkor belép a terembe egy magas, barna hajú férfi. A ruhái alapján hercegnek tűnik. Balsejtelem kél a szívedben, de nem hallgatsz rá. Félresöpröd az érzést, és magadhoz inted a nemes ifjút. Mély meghajlással köszönt, és te viszonzod udvariasságát.
Nem mersz a szemébe nézni. Messziről a megtévesztésig hasonlít rá.
A szíved a torkodban dobog, miközben az ujjára húzod a gyűrűt.
Illik rá.
Felemeled a fejedet, hogy belenézz…
…a kék szempárba.
Vajon miért kell ennyit várnod? Talán ez egy próba? Hogy mennyire vagy hűséges és kitartó? Esetleg szégyelli a származását? Vagy valaki megakadályozza abban, hogy eljöjjön hozzád? Talán azt gondolja, hogy nem hinnéd el, hogy valóban ő az.
Ott állsz, kezedben a gyűrűvel, és már majdnem feladod, amikor belép az ajtón. Tudod, érzed, hogy ő az. Előreküldetsz érte, és viharosan kalimpáló szívvel várod, hogy odaérjen hozzád. Ruhája foltos és szakadt, arca hamutól szürke.
Ujjára akarod húzni a gyűrűt, holott tudod, hogy úgyis illik majd rá.
Ekkor azonban kicsúszik a kezedből az üveggyűrű és ezernyi aprócska szilánkra zúzza a kemény kőpadló. Kezdesz kétségbeesni – nem magad miatt, hiszen te biztos vagy benne. A többiek miatt. Hogyan hiteted el velük? Hogyan magyarázod meg nekik? Hogyan tudnál racionális érveket felhozni a döntésed mellett?
Nem szól semmit, csak mosolyogva előhúz a mellényzsebéből egy másik gyűrűt. Éppen olyan, mint az, amelyik most ezernyi apró szilánkra törött.
Felhúzza az ujjadra, és rájössz, hogy nincs szükség szavakra. Halvány rózsaszín ruhád átváltozik: néhány másodperc múlva öltözéked tökéletes párja annak, amit mesebeli herceged viselt aznap este.
Kitűzitek az esküvő időpontját: két hét múlva egybekeltek.
Az idő gyorsan telik, és hirtelen azon kapod magad, hogy már csak néhány nap van hátra a mindenki által várt menyegzőig.
A parkban sétáltok. Már tudod a nevét, de nem tűnik fontosnak. Elmeséli, hogy valójában nemesi címe van, ám az apja meghalt sok-sok évvel ezelőtt, és a mostohaanyja vele végeztette a ház körüli munkákat. Biztos benne, hogy táncoltál is a mostohafivéreivel. Egy fejjel alacsonyabbak, mint ő, és mindkettejüknek különös, barna a szeme van. Emlékszel rájuk, de nem a bál estéjéről. Eljöttek ők is felpróbálni a gyűrűt.
Ahogy egyre jobban megismered, rájössz, hogy bár kedves, intelligens fiú, valami még sincs rendjén.
Meg akarod kérdezni tőle, hogy miért akar feleségül venni téged, ám félsz a választól.
Ehelyett inkább magadnak teszed fel a kérdést.
Leveszed a nyakadban lógó, vékony aranyláncról az üveggyűrűt, majd az ujjadra húzod. Nem történik semmi – ezúttal nincs szükség varázslatra. Pár pillanatig kinyújtott ujjakkal nézegeted, ám amikor lágyan ökölbe szorítod a kezedet, hallod, hogy megreped az üveg. Magad felé fordítod a kezedet, és érzed, amint kiserken a véred.
Mintha a palota másik végéből hallanád, ahogyan valaki a nevedet kiáltja. Hirtelen kitisztul a kép. Herceged melletted ül, és a nevedet ismételgeti.
Éles, lüktető fájdalmat érzel, és tudod, hogy még mindig vérzik a gyűrűsujjad.
Csak nézed őt, a sötétbarna tincseket, a smaragdzöld tekintetet, és hirtelen mindent olyan élesen látsz, mintha könnyű álomból riadtál volna fel.
Ő nem az az ember, akivel a bál utáni hónapot töltötted. Nem vele ébredtél és nem vele tértél nyugovóra. Nem ő volt minden gondolatod, vágyad és sóhajod.
Az az ember nem létezik.
Halovány csókot lehelsz a herceg szájára, ám az egykor tűzforró ajkak most jéghidegnek tetszenek.
Kinyújtod ujjaid, és a gyűrű darabkái halk csörömpöléssel érnek földet.
És miközben nézed, ahogyan a holdfény megcsillan a szilánkokon, rájössz, hogy milyen törékeny dolgok is ezek.