[Megjegyzés: A címfordításokkal mindig egy kicsit bajban vagyok. Mint nagyon sok egyéb esetben, most is angolul adtam valójában címet a novellának (az valahogy jobban megy): Kissing Freedom lenne eredetileg a cím.
Ami még érdekes lehet a novellával kapcsolatban, és talán enyhíti a több helyen felbukkanó balladai novellai homályt, az az, hogy ez a készülő regényem egy „jelenete” (bár kétlem, hogy konkrétan a regényben szerepelni fog), így hát, később majd a regényt olvasva kontextust nyernek a mondatok, amelyek most még az olvasó számára érthetetlen dolgokra utalnak.]
Kézen fogva léptünk ki a hatalmas, vakítóan fehér épületből.
Az újdonság varázsa még mindig ott bizsergett a tenyeremben. És még mindig le kellett hunynom néha a szememet, hogy meggyőzzem magamat – nem, nem fognak a következő pillanatban magukkal vinni a rendfenntartók.
Az egyetlen kellemetlenség, amellyel számolnom kellett, az a rajongók sokasága volt, akiktől most nem választott el a reflektorok fénye és a széles sáv, amelyen a kamerák mozogtak.
Egy csapat fiatal lány kacarászva nézett minket. Nem is próbálták elrejteni a kíváncsiságukat. Miért is tették volna? Csupán kellékei voltunk a műsornak, amelyeket az ő szórakoztatásukra találtak ki.
Ugyan túl messze voltak hozzá, hogy pontosan lássam, ám biztos voltam benne, hogy az ő tekintetükből is éppen ugyanaz a kettősség sugárzik, mint a többiekéből. Egyfelől bennük volt az irigység, amelyet a rajongott bálványukhoz való közelségem miatt éreztek, másfelől viszont boldogok voltak, hogy nem kellett a helyünkben lenniük. Hiszen annak, hogy egy hét múlva életben leszünk még, éppen annyi esélye volt, mint annak, hogy nem.
Mindent vagy semmit – ez jellemezte leginkább a hétköznapjaimat mostanában.
Az épület előtti tér közepén lévő szökőkúthoz érve megtorpantam. Otthon hatalmas kincs volt a tiszta ivóvíz, itt azonban úgy bántak vele, mintha a tengereket hirtelen édesvíz váltotta volna fel. A cseppeken szikrázva tört meg a mesterséges nap fénye, s ha az ember sokáig nézte, már-már elhitte, hogy az aláhulló vízcseppek valójában aprócska gyémántok.
Ránéztem a mellettem álló fiúra, és azon gondolkodtam, hogy vajon hogyan vélekednék róla, ha más körülmények között találkoztunk volna. Hogy mit fogok gondolni, ha egy hónap múlva még mindig itt leszünk.
Az ő szeme is kék volt, azonban nem az a múltbéli világos, szinte jeges kék, amelynek egyetlen villanására képes lettem volna bármire – még arra is, amit éppen most csináltam. Hunyorogva pillantott rám. Arcán az a fajta mosoly játszott, ami arról a mélyben gyökerező hitről árulkodott, amely belőlem már kiveszett. Azonban bármennyire is üresnek éreztem a szívemet, képtelen voltam nem visszamosolyogni.
Tudatosan kizártam minden egyes apró hangot, mozdulatot, amely akár csak messziről is emlékeztetett a rideg valóságra.
Lábujjhegyre álltam, s megcsókoltam.
Nem voltam benne biztos, hogy őt csókolom-e vagy az elképzelt, hőn áhított szabadságot, ami benne testesült meg.
Mit érzel iránta?, kérdeztem magamat újra, amikor szétváltunk.
Válasz helyett csupán kongó ürességet találtam.
Nem tudtam, mikor engedtem el a kezét, azonban most azon kaptam magamat, hogy hiányzik az érintése.
Tíz-tizenöt percet töltöttünk kint legalább, azonban az óra hangja úgy vetett véget a rövidke boldogságnak, mintha az sohasem létezett volna.
Kinyújtotta felém a kezét, mire én összeszedtem minden bátorságomat, és megválaszoltam magamnak a kérdést:
Amikor elindultam ide, azt hittem, hogy szerelmes vagyok. Most már tudom, hogy ha az szerelem volt, akkor soha többé nem leszek szerelmes. De ha az érzés, amelyet mindannyian keresünk, valami más, valami kevésbé tökéletes és magasztos, akkor csupán egyetlen ember van, aki mellett rálelhetek.
Kinyújtott kezébe csúsztattam a kezemet, és miközben elindultunk visszafelé, hagytam, hogy a remény – mely mintha egész lényéből sugárzott volna – lassan, de biztosan utat törjön magának a szívem felé.