Azt mondják, a Jégkirálynő története nem szólhat a szerelemről. Nincs érző lény, amely oly dermedtté válhatna, mint amilyenné ő.
A királynő tekintete éppen olyan, mint a jég, amiből palotája épült. Amikor belenézek, mintha megelevenednének előttem emlékeinek szilánkjai. A jégbe fagyott alakok elmosódnak körülöttem, s átcsúszok a történetbe, amelyet nem akarok átélni.
A lenszőke hajú fiatal lány sietve lépett ki a kovácsműhely ajtaján. Nem született királynőnek. Arról sem volt fogalma, hogy olyan erők szunnyadnak benne, amelyek egyszer az egész vidék úrnőjévé teszik majd. Élete átlagos volt, annak minden nyomorúságával és varázsával együtt. Okos volt, ám tapasztalatlan. Mindig engedelmeskedett szülei parancsainak, s megfogadta a vének tanácsait. Csupán egyetlenegy aprócska, ámde végzetes hibát követett el:
Szerelmes lett.
A fiú csokoládébarna szemeiben mintha ugyanaz a tűz égett volna, mint a lány apjának műhelyében – ahogy bronzszín haján megcsillant a lenyugvó nap fénye, szunnyadó láng elevenedett meg.Lova hátán emelt fővel ülve lépdelt keresztül a téren, s a lány titkon az első perctől fogva abban reménykedett, hogy egyszer talán vet majd rá egy kósza pillantást az ifjú. Nem volt ő herceg fehér lovon, csupán egy a király testőrségéből. Ám a lány akkor sem szerethette volna jobban, ha maga a király fia ül a paripán.
És aztán egy nap megtörtént a lehetetlen: a fiú nem csupán rápillantott a lenszőke lányra, tekintete el is időzött rajta. Titkos találkák, lopott csókok és elsuttogott édes szavak követték az első együtt töltött órát. Amikor az ifjú szerelmes mosollyal ajkán kért tőle randevút a palotában, azonnal igent mondott. Semmi kétsége nem volt afelől, hogy hamarosan egy másik kérdésre is hasonló választ adhat, s a palotát gyűrűvel az ujján hagyja majd el.
Amikor belépett a hatalmas, arany liliomokkal díszített faajtón, a sötétből azonnal kibontakozott szerelme alakja. A lány hevesen az ifjú karjaiba vetette magát, s a fiú egy pillanatra magához ölelte.
Ekkor hirtelen megmoccant valaki a terem másik végében.
Eddig csupán egyszer látta őt életében, azonban, még ha nem is vésődött volna bele emlékezetébe a királyné minden egyes arcvonása, bíborral és arannyal díszített ruhája azonnal felfedte a jövevény kilétét.
A kovács lenszőke leánya értetlenül pillantott kedvesére, azonban a fiú már nem őt nézte. Tekintete az egyre közelebb és közelebb érő nemes hölgyre szegeződött. És ekkor a lány olyasmit vett észre az ifjú szemében, amelyet sosem látott még: a szív mélyében gyökerező birtokló vágyat.
A királyné megragadta a lány nyakát, majd kinyitotta száját, mintha csupán egy hatalmas lélegzetet kívánt volna venni. Minden egyes múló másodperccel gyorsabban és gyorsabban szivárgott el a lány életereje, a királyné pedig egyre tündöklőbben ragyogott.
A fájdalom úgy lepte el a lány szívét, mintha a terem minden sarkából ez az egyetlen érzelem áramlott volna felé. Valami mélyen összetört benne. Szívét jeges dermedtség ölelte körül, s amint gyűlölete egyre erősebb lett, a királyné szemei tágra nyíltak a döbbenettől.
Hamarosan már nem a vidék úrnője fogta a lány nyakát, hanem az egyszerű kovács lenszőke leánya tartotta a királynét. A nemes hölgy arcára apró, kék virágokat rajzolt a dér, szeme pedig üvegessé vált. Teste élettelenül zuhant a padlóra, és mintha ezernyi szilánkra tört volna, amikor földet ért.
A lány még egyszer belenézett a csokoládébarna szemekben égő lángokba, majd hagyta, hogy a dermesztő jég végigkússzon a termen, s körbefonja a földbe gyökerezett lábú palotaőrt.
Bár az összes történet úgy szól, hogy a lány tenyeréből indult a zúzmara, amely kristályos csillogásba vonta bőrét, nem így történt. A jeges pusztítás, amely örök telet bocsátott a vidékre, a szívéből terjedt szét.
Mozdulatlanul állok, és nézem, ahogyan a kovács egyszerű leánya királynővé válik. Világoskék szeme, amely régebben a tenger színét juttatta a reápillantó eszébe, most észak gyönyörű, ám kietlen tájékát idézi.
A tűzre gondolok, amely egykor a lány lelkében égett, és a szerelemre, amelynek helyét átvette a mindent beborító jég. A bronzszín hajú ifjúra gondolok, s a lenszőke lányra, aki tele volt hittel és reménnyel.
Arra gondolok, hogy a történetek nem is állhatnának távolabb az igazságtól. Arra, hogy az emberek azt gondolják, a szerelem pusztítása a tűzhöz hasonló, és arra, hogy én már tudom, valójában jégről van szó.
Elfordulok a sima, fényes faltól, mely tükrömül szolgál.
– Vajon lesz, ki megolvassza eme tükörsima palotát? – kérdezem halkan.
Amikor senki sem felel, felkacagok.
Nevetésem lépteimmel együtt vész a semmibe, amint magam mögött hagyom szoborkertem néma vendégeinek társaságát.