– Alma vagy eper?
– Eper.
– Sivatag vagy óceán?
– Óceán.
– Csillagok vagy szívek?
Egy pillanatra elgondolkodom.
– Csillagok – felelem végül.
Hümmög egy sort, de nem mond semmit.
– Napraforgó vagy rózsa?
– Napraforgó – mosolygok magam elé.
– Rózsaszín vagy neonzöld?
– Egyik sem? – felelem kérdő hangsúllyal. Szemem sarkából látom, hogy a fejét rázza. Választanom kell. – Rózsaszín.
Rápillantok. Sötétszőke haját lágyan borzolja a meleg fuvallat, mely mintha Afrika hőségét hozná magával. Más azt mondaná, hogy olyan, mintha egy álomból lépett volna ki. Én nem vagyok benne biztos, hogy vannak még álmaim. Régen talán voltak. Ki tudja, talán egy napbarnított bőrű, fekete hajú alak élt bennük. Meleg, mogyoróbarna szemekkel. Nem tudom. Mindenesetre, ha volt is, már nyoma sincs.
– Star Wars vagy Star Trek?
– Ez nem fair! – kiáltok fel félig nevetve.
– Az élet sosem az – vonja meg a vállát.
Igaza van. Valóban nem az. Akkor sem volt az, amikor elvette a nővéremet. És az ő bátyját. Mintha egyetlen tollvonással megmásította volna a végzetünket. Be kell töltenünk az űrt. Másra számítottunk, másra vágytunk, de ez már mind a múlté. Rég volt, tán igaz sem volt.
Zafírkék pillantásában mintha saját érzelmeimet látnám visszatükröződni. Talán ő is arra gondol, amire én.
– Star Trek – mondom hosszas gondolkodás után.
– Csont vagy vér?
– Vér.
– Fent vagy lent?
– Fent.
Ismét hümmög egy sort.
A nap erősen tűz, ám ez a fűzfa árnyékában kevésbé érződik. Megpillantok egy elmosódott alakot, amint a domb alatt kanyargó úton bandukol. Arra gondolok, hogy biztosan nagyon melege lehet. Vajon mi késztette arra, hogy gyalogszerrel vágjon neki a forró aszfalton való utazásnak ilyenkor? Kósza gondolat ez csupán, s olyan nagyon nem érdekelhet a válasz, mert figyelmemet azonnal a mellettem ülő alakra fordítom, amint bársonyos hangja csendül:
– Hóesés vagy napsütés?
– Hóesés.
Talán csak azért választottam ezt, mert jól esne egy kis változatosság. Jó lenne elutazni a hegyekbe. Megtanulni síelni. Forró csokit inni és hóangyalt csinálni. De ezek a dolgok nem fognak megtörténni, legalábbis egyhamar nem.
Az eddig tökéletesen tiszta égen most bárányfelhők úsznak át.
Áthajol felettem, és leszakít egy apró, fehér virágot. De nem húzódik vissza, nem teljesen. Két karjára támaszkodva suttogja:
– Felelsz vagy mersz?
Elmerülök zafírkék tekintetében.
Talán mégsem tehetünk semmit. Talán mégis van sors. Istenség. Párkák. Talán az egész csak egyetlen hatalmas színdarab, s a szerepek már előre meg vannak írva. Talán nem vagyunk mások, mint bábok, akik újra és újra eljátsszák ugyanazt a történetet. Talán nincs más választásom. Talán nincs erőm mást választani.
Megadom magamat.
– Merek – felelem lassan.
Forró ajka az enyémhez tapad, s elszáll minden aggodalmam és kétségem.
Ennek így kell lennie. Ez az út az, amin járnunk kell. Neki és nekem. Kettőnknek.