Elmosódott kép, halovány, szinte nem is vagyok benne biztos, hogy valóság volt-e vagy csupán álom: egy gyönyörű nő hajol fölém. Mosolyog. Kezében egy csillag alakú játék. Haja világosbarna, és fény veszi körül minden oldalról, mintha csak belőle áradna. Ez az első emlékem. És az egyetlen, amiben anyám is szerepel. A járvány ragadta magával, amely tizenöt éve pusztított a vidéken.
Apám meggyászolta őt. Igazán szerette, tudom, elég volt ránézni az arcára valahányszor csak szóba került. Mintha valamiféle belső fény gyúlt volna benne olyankor; ajka mosolyra húzódott, tekintete a messzeségbe révedt. Azonban némi idő elteltével újraházasodott. Ez volt az élet rendje. A mostohaanyám, Cecilia meseszép volt, ám valamiféle hideg kegyetlenség áradt belőle. Én voltam az egyetlen gyerekük, nem született testvérem, és a mostohaanyám gondomat viselte.
Egy téli estén, körülbelül tizenöt évvel a születésem után apám meghalt. Ketten maradtunk, én és a mostohaanyám. A szolgálók néhány hétig féltek, hogy munka nélkül maradnak, amikor úrnőjük ismét férjhez megy, ám rövid időn belül egyértelmű lett számukra, hogy helyük biztosítva van, mivel a mostohaanyám nem kívánta más kezébe helyezni a birtokainkat.
Néha eljutottak hozzám is a pletykák, melyek eleinte inkább csak a megnövekedett teher, és a rosszabb viszonyok miatti panaszok voltak, később pedig már úrnőjük elmeállapotáról szóltak. Gyakran látták, hallották, amint tükre előtt állva önmagához beszélt – megnyugtatást talált volna abban, amit látott? Mintha csak tükörképe bölcs tanácsokkal látta volna el őt, amelyek eloszlatták minden kételyét.
Ahogy telt az idő, egyre inkább bezárva éreztem magamat a kastély falai között. Igyekeztem minél több időt a kertben tölteni – csak kivételesen esetekben jutottam a magas falakon kívülre. A szobám ablakából láttam a körülöttünk elterülő erdőt, ám sosem tehettem még be a lábamat a rengetegbe. Egyetlen megbízható forrásom William volt, újdonsült vadászunk.
Magas, robusztus alakját csinos, bőrből készült ruhadarabok fedték. Első pillantásra félelmetesnek tűnt – és az is volt, legalábbis az erdő állatai számára mindenképpen. De sosem ölt csak a vérontás kedvéért. Sokszor magyarázta nekem, hogy az ember és a természet közötti egyensúly fenntartásának érdekében milyen áldozatokat kell meghozni. Én magam sosem lettem volna képes bárminek is a vesztét okozni, ám tudtam, hogy Williamnek igaza van.
Hosszúkás arcát világosbarna haj keretezte, és kék szemébe pillantva úgy éreztem, megtaláltam mindent, amit ebben az életben kereshetek. Nem meglepő talán, hogy hamarosan beleszerettem a nálam öt évvel idősebb vadászba. Érzelmeimet csak fokozta, hogy ritkán láttam őt, néha hetek is elteltek, míg végre ismét megpillanthattam, amint lovát maga után vezetve előbukkan a fák közül, s a kanyargós úton a kastély felé tart.
Talán minden másképp alakul, ha apja nem távozik el az élők sorában olyan korán, és William nem örökli meg helyét. De természetesen felesleges azon gondolkodni, hogy mi történhetett volna, hiszen az események ezen folyásának sorát senki sem változtathatja meg. Nincs az a mágikus erő, amely átírhatná a múltat.
Úgy emlékszem arra a napra, mintha csak tegnap lett volna. William épp aznap érkezett haza egy több mint három hetes távollét után, s szinte egész délután szolgálólányok hada vette körül. Mind abban reménykedett, hogy az ifjú vadász hamarosan házasodásra adja a fejét. Eljött azonban a vacsora elkészítésének az ideje, és a szolgálólányok lassan elszállingóztak, magára hagyva Williamet. A kertbe érve azonnal felé indultam. Szívem a torkomban dobogott, amint egyre fogyott a távolság közöttünk.
– Úrnőm – ereszkedett fél térdre, én pedig egy pillanatig lélegzetemet visszatartva figyeltem, ahogy a lemenő nap sugarai narancsszínű ragyogásba vonják alakját.
– Kérem, álljon fel! Nem szabadna így szólítania, ez a mostohaanyámat illeti – tettem hozzá halkan.
– Legyen irgalmas, és engedje meg, hogy ez az egyszerű ember ily módon fejezze ki hűségét – emelte fel fejét, s tekintetünk egymásba kapcsolódott.
– Épp a délutáni sétámra indulok. Lenne olyan kedves, hogy elkísér? Ha esetleg valami veszély fenyegetne…
– Megtiszteltetés lenne, ha megvédhetném – emelkedett fel William.
Halovány mosoly játszott ajkamon, majd elfordultam, hogy leplezzem zavaromat.
– Kérem, mesélje el, mit látott odakint – kérleltem, bár azt sem bántam volna, ha a kastélyról beszél, amelynek minden zugát úgy ismertem, mint a barázdákat a saját tenyeremen.
Bármit, csak hadd halljam mély hangjának zengését.
Eleget tett halk kérésemnek, s én némán lépdeltem mellette, vigyázva, hogy szoknyám alja minél kevésbé koszolódjon össze. Szinte ittam minden szavát, nem számított, hogy az erdőről, a környező falvakról vagy a legközelebbi nagyvárosról beszélt. Nemsokára elértünk ahhoz a padhoz, amely egy kis, fáktól védett kiszögellésben állott, s ahol minden nap megálltam néhány percre, hogy élvezzem a nap utolsó, még meleget adó sugarait.
Most azonban nem ültem le. Képtelen lettem volna rá. Nem szóltam egy szót sem, és William is hallgatott. Nem kérdezte, hogy le szeretnék-e pihenni, mielőtt folytatjuk a sétánkat. Csak álltunk egymással szemben, ő egyszerű bőrből készült mellényében, én pedig aranyozott szegélyű, sötétkék ruhámban.
Szólásra nyitotta a száját, ám én megelőztem:
– Ó, William – bukott ki belőlem, mire közelebb lépett hozzám.
Ujjaival félresimított egy ébenfekete tincset, és hatalmas tenyerébe fogta arcomat. Rákulcsoltam ujjaimat kezére, s elmélyedtem világoskék tekintetébe. Egy pillanatig mintha megszűnt volna mozogni a világ. Néma csend honolt körülöttünk, a napsugarak aranyba öltöztették a fák leveleit, és éreztem, hogy örökké belém égett a pillanat.
Amikor ajka az enyémhez ért, tudtam, fogságba estem: szívem a sírig hozzá tartozik már, sőt, még azon is túl, és soha, senki mást nem leszek képes szeretni. Remegve álltam, szívem a torkomban dobogott. Sosem voltam még boldogabb: az érzés megrészegített.
Attól kezdve titokban találkoztunk minden nap, amikor otthon volt, és szenvedés volt minden egyes pillanat, amit a kastélytól távol töltött. Mintha csak tél lett volna, amikor nem volt mellettem, s a tavasz első sugarai jelentek meg, amikor megpillantottam hazatérő alakját.
Néhány hónap múlva mostohaanyám hívatott. Közölte velem, hogy egy igen gazdag nemesember óhajt feleségül venni, s ő igent mondott a nevemben. Amikor tiltakozni kezdtem, szobafogságra ítélt, hátha a bezártság majd jótékony hatással lesz zavart elmémre. Könnyáztatta arccal ültem szobám ablakában, és William hazatértét vártam.
Tudtam, hogy nem folytathatjuk örökké ezt a viszonyt, ám nem sejtettem, hogy ilyen kevés időnk maradt. Képtelen lettem volna hozzámenni bárki máshoz, hiszen teljes szívemmel szerettem Williamet. Órákat töltöttem ábrándozással. Hozzá akartam menni feleségül, bár tudtam, hogy mostohaanyám ebbe sosem egyezne bele. Mégsem voltam képes darabokra törni ezt az álmot azzal, hogy elhagyom kedvesemet, hiszen ha becsuktam a szememet, és elképzeltem a jövőmet, gyerekekkel körülvéve láttam magamat – mindannyian Williamre hasonlítottak. A fiaim világosbarna haja éppen olyan kócosan állt, mint az övé, és a lányok azúrkék szemén keresztül mintha ő pillantott volna rám.
Három nappal később estélyt adtunk kérőm tiszteletére. Mint azt mostohaanyám nyomatékosan elmagyarázta, éppen utolsó filléreinket fektettük be annak érdekében, hogy megmentsük a családot az anyagi csődtől, ám én ezt nehezen tudtam elhinni, elnézve a hetente érkező újabb és újabb ruhákat és ékszereket, amelyeket magának csináltatott. Végtelen hiúsága és kapzsisága miatt képes lett volna eladni ennek az ismeretlen nemesembernek, aki legalább háromszor annyi idős volt, mint én, nem törődve érzelmeimmel.
Amikor beléptem az emberekkel teli terembe, mostohaanyám arca elégedettségtől ragyogott. Határozott léptekkel indultam meg felé, hogy közöljem vele a tényt, mely szerint a legkevésbé sem szándékozom feleségül menni újdonsült legkedvesebb ismerőséhez. Amikor észrevett, nem várta meg, hogy odaérjek mellé, rögtön figyelmet követelt magának: bejelentette, hogy bájos mostohalánya hamarosan házasságot köt az est díszvendégével.
Mintha kívülről hallottam és láttam volna magamat, amint azt mondom:
– Soha! Nem leszek a felesége!
Döbbent tekintetek mindenfelől, a mostohaanyám arcán pedig düh – mintha csak egy kitörni készülő vihar előjeleit láttam volna megmutatkozni rajta. Szoknyámat könnyedén megemelve rohantam a kert felé. Fogalmam sem volt, mihez kezdjek most. A mostohaanyám szeme elé nem kerülhettem. Ezt a megaláztatást egészen biztosan nem bocsátja meg még hosszú ideig. Elveszettnek éreztem magamat, miközben futottam, ahogy csak a lábam bírta, első csókunk színhelyére.
Az este hűvös volt, s a fizikai és lelki megterheléstől reszketve álltam árulásom első felvonásának színpadán. Arcomon keserű könnyek peregtek. Mihez fogok most kezdeni? A hold magasról világította meg a környéket, s dölyfösen, fensőbbségének tudatával vetítette rám fényét.
Hirtelen léptek zaját hallottam magam mögött, és bizonytalan helyzetemből adódó félelmemtől dermedten álltam. Nehéz feladat lenne szavakba önteni megkönnyebbülésemet és boldogságomat, amikor a fák közül kedvesem alakja bontakozott ki.
– Will! Hála az égnek, hogy itt vagy! – vettetem magamat a vadász nyakába.
– Blanca, menekülnöd kell!
– Miről beszélsz?
– Az úrnő… még adott néhány órányi haladékot neked, de megparancsolta az udvar összes lakójának, hogy ha még egyszer meglátnak… el kell fogniuk, és börtönbe vetnek!
– De… ez… nem, ez lehetetlen!
– Segítek neked elmenekülni. Elviszlek az unokatestvéreimhez. Ott biztonságban leszel. Elég messze a kastélytól, ám mégis közel. Találkozhatunk majd, együtt lehetünk!
– Rendben – bólintottam, miközben éreztem, hogy arcomon folynak a könnyek.
William magához húzott, és ölelésében érzelmeim vihara csillapodni tűnt. Néhány percig még ott időztünk holdfénybe vont paradicsomunkban, majd szerelmem magamra hagyott egy rövid időre, hogy legalább egy köpenyt szerezzen számomra, ami elrejt majd a kíváncsi szemek elől. Visszatérte után kivezetett egy olyan titkos úton, amelyet életem közel tizenhét éve alatt nem sikerült felfedeznem.
Menekültünk.
Az első éjszaka nem jutottunk túl messze. Hamar elfáradtam, mivel nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy gyalogszerrel járjam az erdőt – vagy egyáltalán bármilyen tájat. Eddigi életem legnagyobb részét a kastélyban töltöttem, s csak most, mikor végre kijutottam, tudatosult bennem igazán, hogy valójában fogoly voltam saját otthonomban. Az erdő egyszerre volt félelmetes és varázslatos. Will kezét fogva a rémisztő sötétség csupán az éj bársonyos takarójának tűnt, és a vérengző fenevadak ijedt őzekké váltak. Megborzongtam a gondolatra, hogy nélküle kell majd esetleg akár csak egyetlen éjszakát is eltöltenem a rengeteg mélyén – merthogy tudtam, William nem lehet minden pillanatban mellettem.
A harmadik napon értünk csak oda Will unokatestvéreihez. Biztos vagyok benne, hogy ha egyedül lett volna, feleennyi ideig tartott volna az út, vagy még addig sem, ám ő alkalmazkodott az én esetlen, lassú tempómhoz; segített, ahol tudott. Házigazdáim favágók voltak, akik egy viszonylag kis házban éltek az erdő közepén. A hét testvér között egy sem volt lány, és néhány nap múlva felajánlottam segítségemet a háztartás vezetésében, habár én magam sosem főztem vagy takarítottam még. Nem okozott volna problémát, hogy egy több száz fős szolgálósereget igazgassak, ám megfőzni egy levest… nos, ez sajnos túlmutatott képzettségemen. Igyekezettel és gyors alkalmazkodóképességgel azonban viszonylag hamar beleszoktam ebbe a megváltozott életformába.
A Williammel való kapcsolatom nem sokat változott, legalábbis abból a szempontból, hogy sokszor hosszú idő eltelt egy-egy találkozás között, ám ezek legalább már nem titokban zajlottak. Kimehettünk az erdőbe sétálni, belekarolhattam kedvesembe; nem kellett már attól tartanunk, hogy valaki meglát minket és felfedi mostohaanyám előtt titkomat. Őszintén mondhatom, hogy életem legboldogabb napjai voltak, holott nem arra nevelt a számos messzi földről érkezett házitanító, hogy megszökjek a vadászunkkal, és végül személyesen vezessek egy aprócska háztartást.
Kérleltem Willt, hogy hagyja ott a kastélyt és mindent, ami régi életemhez fűződött. Össze akartunk házasodni, ám szerelmem halogatta a dolgot – minél több pénzt akart gyűjteni, hogy tisztességes körülmények között kezdhessük meg közös életünket. Hiába győzködtem, hogy engem az sem érdekel, ha a szabad ég alatt hálunk, hiszen ameddig együtt vagyunk, semmi sem teheti tönkre boldogságomat. Végül, rengeteg könyörgés után William beleegyezett, hogy szakít a kastéllyal s mindennel, ami odaköt bennünket. Megígérte, néhány nap múlva visszatér és összeházasodunk. Sosem voltam boldogabb, mint amikor egy holdfényes estén a háztól nem messze lévő kis tisztáson megkérte a kezemet.
Néhány nappal később épp a ház mögött lévő kis kertben dolgoztam, amikor kiáltozást hallottam. Egyedül voltam otthon, így azt hittem, hogy William valamelyik unokatestvére felejtett itthon valamit, mivel épp a kastélyhoz és a környező városokba indultak, hogy beszerezzenek egy-két szükséges dolgot. Előre mentem, és idős asszonnyal találtam szembe magamat. Megkérdeztem tőle, hogy mi járatban van errefelé, s azt válaszolta, hogy eltévedt, éppen a vásárra indult az almáit eladni. Megkínáltam egy kis friss vízzel, amit hálásan fogadott, és kedvességemért cserébe nekem ajándékozott néhány csodálatosan szép almát.
Az öregasszony továbbindult, én pedig visszatértem munkámhoz. Kitakarítottam, majd megpróbálkoztam valami olyasmivel, amit még sosem főztem – szerencsére elég jól sikerült. Éppen elkészültem, amikor az egyik testvér berontott a házba.
– Blanca! Hála az égnek, hogy semmi bajod!
– Miről beszélsz? Mi bajom lenne?
– Azok az almák… egy ujjal se nyúlj hozzájuk! Mérgezettek!
– Tessék? Hogyhogy mérgezettek?
– A mostohaanyád. Ő küldte őket… Ó, Blanca, úgy sajnálom…
– Mit? Miről beszélsz? Felelj azonnal! – parancsoltam rettegéstől elszorult szívvel, mivel William unokatestvérének arcán mélységes fájdalom tükröződött.
– Az úrnő… a mostohaanyád… Fogalmam sincsen, hogy hogy történhetett, de valahogyan tudomást szerzett rólad és Willről. És…
– Mit csinált? Mit csinált?! – kiáltottam.
– Kivágatta a szívét – mondta remegő hangon.
– Nem… – suttogtam. – Nem lehet. Az nem lehet!
Lerogytam a földre. Először olyan volt, mintha megfosztottak volna minden érzelmemtől. Mintha valaki jótékony zsibbadást bocsátott volna lelkemre. Aztán ahogy teltek a percek, kezdett egyre valóságosabbá válni. A könnyek eleinte még csak lassan csorogtak le arcomon, majd végül már hisztérikus zokogás lett úrrá rajtam. Üvöltöttem a fájdalomtól. Valamiféle kapaszkodót kerestem, de kezem csak a levegőt markolta. Apránként elborította elmémet az őrület, s végül már fogalmam sem volt róla, hogy mi igaz és mi az, amit csak képzeletem játéka miatt érzékelek valóságnak. Álomként érzékeltem mindent, ami történt velem, és szép lassan átcsúsztam a teljes sötétségbe.
Másnap tértem-e magamhoz vagy napokkal később, fogalmam sincsen. Valószínűleg több nap is eltelhetett már, mivel csak az egyik testvért láttam ágyam mellett virrasztani, ezúttal egy másikat, mint aki kinyitotta az őrület kapuját. Arcára valamelyest visszaköltözött a remény, amikor meglátta, hogy kinyitom a szememet. A mellkasomra telepedett nyomasztó érzés legkevésbé sem múlt, inkább egyre erősödött csak. Megkértem a rám vigyázó testvért, hogy hozzon nekem egy pohár friss vizet a kútról, és ő örömmel sietett kérésemet teljesíteni.
Szinte azonnal felkeltem, ahogy kilépett a szobából. A konyhába indultam. Odaléptem a szekrénykéhez, amelyre az almákat helyeztem. Még mindig éppen olyan hívogatóak voltak, mint azon a napon. Az idő semmit sem fogott szépségükön. Kezembe vettem a legszebb darabot, és ide-oda forgattam a gyönyörű gyümölcsöt, ami szinte alig fért el a tenyeremben. Vajon miért nem dobták ki? Miért nem tüntették el?
Édes volt. Túlságosan is édes. Arra számítottam, hogy a méregtől keserű lesz majd, ám olyan volt, mint a méz. Torkomhoz kapva elejtettem a gyümölcsöt. Nem kaptam levegőt, mintha csak valami megakadt volna a torkomon, de tudtam, hogy nem ez történt. Az egész nem tartott sokáig, néhány pillanaton belül már magával ragadott az árnyak gondtalan világa.
Ami ezek után történt, csak mások elbeszéléséből tudom, mivel nekem semmiféle emlékem nincs erről az időszakról. A testvérek napokig sirattak, ám végül nem tudták rászánni magukat arra, hogy a sötét föld mélyébe temessenek, mivel még mindig úgy néztem ki, mintha életben lettem volna. Megtakarított pénzükből üvegkoporsót készíttettek számomra, és virágokkal övezve azon a tisztáson helyeztek el, ahol William megkérte a kezemet.
Nem vagyok benne egészen biztos, hogy mennyi idő telt el koporsóba helyezésem óta, amikor egy herceg lovagolt keresztül kíséretével az erdőn. Talán valamiféle vadat üldöztek, azért tértek le az útról, esetleg valami más okuk volt rá, nem tudom pontosan. A herceg meglátta a különös ravatalt, és azonnal beleszeretett a lányba, akit a koporsóban látott. Képtelen volt elfogadni, hogy halott vagyok, és könyörgött a testvéreknek, hogy engedjék meg, hogy tanult orvosai megpróbáljanak segíteni rajtam. A testvérek hosszas kérlelés után igent mondtak, mert látták, hogy a herceg milyen kétségbeesetten esedezik. Reménykedtek benne, hogy talán igaza lehet a messziről érkezett nemes úrnak.
Amikor kinyitottam a szememet, az első dolog, amin megakadt pillantásom, a herceg kardjának fényes, aranyozott markolata volt. Barna szemei csordultig voltak reménnyel, s arcán boldog mosoly játszott. Néhány mondatban elmagyarázta, hogy mi történt, s szép szavakkal kérlelt, menjek hozzá feleségül. Sosem látott még hozzám hasonlóan gyönyörű nőt, mondta, s bármit megadna nekem, amit csak kérek.
A testvérek legnagyobb meglepetésére igent mondtam. Azonban kikötöttem, hogy lesz egyetlen egy kérésem, s ha azt nem teljesíti, sosem leszek az övé. A herceg boldogan beleegyezett még azelőtt, hogy megmondtam volna neki, mi is az a bizonyos kívánság. Később, amikor megtudta leghőbb vágyamat, arca komorrá vált, ám olyan ember volt, aki megtartotta a szavát, így bólintásával áldását adta kérésemre.
Ma van az esküvőnk napja. Mindenki egész nap azt hajtogatta, hogy milyen gyönyörű vagyok. A tükörből azonban csak egy sápadt, elgyötört tekintetű lány nézett vissza rám. Ruhám gyönyörű, fejemen pedig egy csodás, gyémántokkal kirakott diadém pihen. Egy díszes székben ülök, ami a tér közepe felé néz, s bár előző este a hó csillogó takaróval fedte be a vidéket, én nem érzem a hideget. Férjem, a herceg gondterhelt kifejezéssel az arcán ül mellettem. Bár esküvőnk napja van, a teret körülvevő falakat sötét anyag borítja. A velünk szemben lévő emelvényen egy meseszép nő áll, tekintetében rettegés ül. A mostohaanyám az. Alig észrevehetően bólintok egyet. Vérfagyasztó sikoly, s a szűz hótakarót néhány pillanaton belül vér pettyezi. Szíve még dobban egyet-kettőt, mielőtt végleg feladná a küzdelmet.
Mostohaanyám tőlem balra álló tükrébe pillantva különös kép fogad: az új hercegnő arcán ma látnak először – és bár ők ezt még nem tudják, de utoljára is – mosolyt. Magasztosan ül cirádás székén, ám tekintetében mélységes szomorúság lakozik. Bőre akár a frissen lehullott hó, ajka vörös, mint a vér, melyet kiontatott, s ében haját könnyedén lengeti a felkerekedő szél.