– Tessék, az egyenruhád!
Feltartom a fekete, fényes anyagot. Playboynyuszi-jelmez.
– Derek – sóhajtok fel –, nem fizettek annyit, hogy én ezt felvegyem!
Munkaadóm szemében zavarodottság villan, látom, ahogy lomhán mozgásba lendülnek agyában a fogaskerekek. Bizonytalanul a hajába túr.
– De hát a ruha a lényeg!
Nem felelek, csak szúrós szemmel meredek rá.
– Végül is lehetsz a konyhában – ajánlja fel vonakodva.
Biccentek, és visszanyomom a kezébe a nyuszijelmezt.
– Szerintem jól állna neked – kacsintok rá, de nem várom meg, hogy felfogja, inkább a bárnak kinevezett konyha felé indulok. A megnyerő „PIA ERRE” feliratok eligazítanak a fiúszövetségi házban.
Folyamatosan érkeznek a felszolgálólányok, és bár van, aki vonakodik, végül mind felveszik a nyuszijelmezt. Valahogy mindannyian csinosabbnak tűnnek nálam. Lehet, hogy csak Emma ajánlására kerültem be?
Idővel felhangzik a zene, cipőm vékony talpa alatt ütemesen lüktet a ritmus, enyhén remegnek a poharak a konyhapulton. Lassan elkezdenek szállingózni a vendégek, és a nyuszik akcióba lendülnek. Elég szürreális látványt nyújtanak, úgy kínálják tálcán a sörrel teli piros műanyag poharakat a farmeres-miniszoknyás közönségnek, mintha pezsgőt és kaviárt szervíroznának.
Felcsendül a szezon legbujább slágere, csupa latin dallam, érzéki dalszöveg, és mintegy végszóra, a szenátorasszony fiacskája, Nate Wells esik be a konyhába.
Jóképűbb, mint amilyenre emlékeztem. Sötétbarna haját félhosszúra növesztette, bőre napbarnított, mosolya ragyogó. Összevont szemöldöke alatt smaragdzöld szempár szikrázik, orra épp csak annyira ferde, hogy még vonzó legyen, ajkát kissé összepréseli, miközben végignéz azokon a nyuszijelmezes lányokon, akik visszajöttek a következő rakomány söröspohárért.
– Micsoda látvány a megfáradt szemnek! – jegyzi meg, mire elgondolkodom, ugyan miben fáradhatott el a szeme. Talán délután kettő előtt kelt? Túl sokat videojátékozott? Nehéz lehet az élete.
Épp abban a pillanatban terül el gúnyos kifejezés az arcomon, amikor rám téved a tekintete. Felvonja sötét szemöldökét, mintha csak azt kérdezné: Hol a nyuszijelmez?, mire visszameredek rá: Tőlem akár fel is dughatod! Negédesen rámosolygok, ő pedig a szemét összehúzva elfordul.
Lassan telik az este, éjfél körül megint a Facebookot görgetem. Macskás videók, a kedvenc hokicsapatom hírei, természetvédő posztok. Hirtelen meglök valaki, és majdnem elejtem a telefont. Ügyetlenül utánakapok, de csak sikerül megmenteni. Szívem a torkomba ugrik az ijedségtől. Odafordulok, hogy jól leteremtsem a nyuszilányt, amikor látom, hogy valójában egy miniruhás lány – épp kiokádja belét a mosogató fölé hajolva.
Undorodva elfordulok, és én is majdnem öklendezni kezdek a szagtól. Orromat befogva odébb botladozom. Megérdemlek egy kis pihenőt, és miközben hálát adok, hogy nem engem hányt le a csaj, kimegyek a kis hátsó udvarra. Nagy kortyokban szívom a friss levegőt, majd mélyet sóhajtva a falnak dőlök. Egy pillanatra lehunyom a szemem, és amikor kinyitom, megáll bennem az ütő.
Sötét sziluett mozdul az udvaron, amit csak a jó néhány méterrel távolabbi utcalámpa világít meg. A méretéből ítélve fiú, és amikor közelebb ér…
– Nate Wells – morgom halkan.
– Hazel Price.
Tágra nyílik a szemem a meglepettségtől.
– Tudod a nevem.
Inkább kijelentésként, mintsem kérdésként bukik ki belőlem a mondat.
– Mindenki tudja, ki vagy – nevet fel. – A lány, aki mindegyik vizsgáját hibátlanra írja.
– Nem mindegyiket.
Nate közelebb sétál – egy prédáját becserkésző nagymacska jut eszembe a mozgásáról. Mire kettőt pislognék, már előttem áll, tenyérrel megtámaszkodik a falon. Azonnal megérzem fűszeres, férfias illatát.
– Csak kíváncsi lennék, hogy mutatnál Playboy nyusziként.
Kihagy a lélegzetem a közelségére, tekintetem ösztönösen a szájára siklik, mire elmosolyodik.
Ellöki magát a faltól, majd a konyhaajtón üvegberakásán bekémlelve így szól:
– Azt hittem, a hozzád hasonló lányok nem alacsonyodnak le ilyen munkákhoz.
Már épp felszívnám magam dühömben, amikor hirtelen rádöbbenek, hogy valószínűleg bóknak szánta.
– Jól fizetsz.
És kell a pénz most, hogy anyu nem tud dolgozni.
Hűvös, kora téli fuvallat söpör végig az udvaron, és hirtelen fázni kezdek. Már épp megmozdulnék, amikor Nate megint megszólal:
– Ez esetben lenne számodra egy ajánlatom.
Összefonom a karomat.
– Miféle ajánlatod?
– Legyél a barátnőm!
Köpni-nyelni nem tudok. A döbbentet első pillanatai azonban hamarosan a semmibe vesznek, és kurtán felnevetek.
– Különös humorérzéked van.
Elindulok az ajtó felé, de Nate elkapja a karomat. Felvont szemöldökkel előbb a rám kulcsolódó ujjaira, majd az arcára meredek. Veszi a lapot, és elenged, kezét megadóan a magasba tartja.
– Komolyan mondtam. És állítólag nagyon jó a humorom.
– Mi?
– Hazel, te vagy a legjobb tanuló, aki valaha ide járt.
– Még mindig nem értem.
– Nem is kell – nevet fel sötéten. – Csak annyit kérek, hogy tegyél úgy pár hétig, mintha a barátnőm lennél.
Összevonom a szemöldökömet.
– Mégis miért tennék ilyet?
– Azt leszámítva, hogy ilyen szívdöglesztő pasival járhatsz? – villant rám ragyogó mosolyt, mire a szememet forgatom. – Megfizetlek.
Aztán egy olyan összeget mond, amitől kiszorul a tüdőmből a levegő. Neki nyilván semmiség, de elég lenne ahhoz, hogy otthon kihúzzák, amíg meggyógyul anyu lábtörése – és még a húgomnak, Casey-nek sem kellene dolgoznia közben.
– Soha vissza nem térő alkalom, Hazel – hajol Nate ismét közelebb.
– Miért?
– Mit miért?
– Miért pont én? Minek a színjáték? Nem értem. Valószínűleg bármelyik csaj boldogan utánad vetné magát – mutatok körbe, és igyekszem nem foglalkozni a pírral, ami, érzem, felfelé kúszik a nyakamon, miközben Nate ismét rám vigyorog. – Miért fizetnél érte?
– Mondtam már, erről nem kell tudnod.
– Ha nem mondod el, nem egyezek bele – fonom keresztbe a karomat.
Nate összehúzott szemmel méreget, majd az ajtóra pillant.
– A szüleim miatt. Meg akarom nyugtatni őket.
– Mi van?
– Tudod mit, Hazel? Igazad van. Valószínűleg nem kellene sokat keresgélnem, és máris lenne valakim, tök ingyen. Csak szeretném megnyugtatni a szüleimet, hogy minden rendben. Te vagy a tökéletes barátnő a szemükben. Ennyi. Vállalod vagy nem?
Rossz érzésem van ezzel az egésszel kapcsolatban. Egyszerűen nem helyes, nekem nem szokásom hazudozni. Ugyanakkor…
Igaza van. Ez csak egy munka. Pár hét alatt annyit kereshetnék vele, amiből megoldanám az otthoni problémákat. Mély levegőt veszek.
– Nincs szex – bököm meg a mellkasát.
Nate rekedtesen felnevet.
– Hidd el, még sosem kellett szexért fizetnem.
Ami azt illeti, ezt gondolkodás nélkül elhiszem.
Összevissza ver a szívem, mióta ilyen közel áll hozzám, ereimben olvadt lávaként folyik a vér. Már nem a didergős őszi éjszakától libabőrös fedetlen nyakam, hanem a forróságtól, ami lüktető hullámokban önt el, és bizsergésbe vonja minden porcikámat.
– A felét előre kifizeted.
– Rendben – egyezik bele azonnal.
– Rendben.
Egy pillanatra összefonódik a tekintetünk.
– Ezt vegyem úgy, hogy mostantól a barátnőm vagy, Hazel Price? – kérdezi bársonyos hangon.
A szememet forgatom, igyekszem palástolni, milyen hatással van rám.
– Igen, a barátnőd vagyok.
– Ebben az esetben…
Megcsókol. Ajka puha, meleg. Baljával gyengéden a hajamba túr, a jobb kezével pedig magához húz. A mellkasom az övéhez préselődik, a csípőnk összeér. Ösztönösen a hátára csúszik a kezem, végigsimítok a kidolgozott izmokon.
El kellene tolnom magamtól, hiszen ilyesmiről nem volt szó, és egyébként is, valójában nem vagyok a barátnője. Csakhogy hirtelen minden gondolatom elröppen, nem fáj, nem aggaszt semmi, beleveszek a pillanatba.
Levegő után kapkodok, amikor Nate elhúzódik, de legszívesebben most azonnal folytatnám, mit számít a légszomj! Jobb ötlete támad. Végigcsókolja az arcomat, majd a nyakamat. Kéjes nyögés tör ki belőlem, mire ismét visszatér a számhoz.
Mintha háborúban állnánk egymással, ajkak, fogak, nyelvek csatáját vívjuk. Minden porcikámat átjárja a vágy, egyre közelebb és közelebb húznám őt, de már nincs hova.
Hirtelen kivágódik a konyhaajtó, és hangos nevetés harsan – ami aztán azon nyomban el is hal, mi pedig szétrebbenünk. Derek az, valószínűleg Nate-et kereste, aki rám kacsint, majd kézen fog, és elkezd befelé húzni.
Lángol az arcom, ahogy belépünk a konyhába, de senki sem figyel ránk. Mindenki elmerül a saját flörtjében, beszélgetésében, italában. Kit érdekel, melyik csajt szedte fel ma este Nate Wells?
Az este hátralévő részét Nate oldalán töltöm, lazán átkarolja a vállamat. Egy idő után fájni kezd az arcom az odafagyott mosolytól.
Amikor végre egyedül maradok, hazamenekülök. Még az aznapi fizetésemet sem kaptam meg, de képtelen vagyok ezzel foglalkozni, egyre csak az jár a fejemben, ahogy Nate ajka az enyémhez ért, hogy még a levegő is mintha forrt volna körülöttünk. Ostoba csitriként viselkedem. Ez nem én vagyok.
Egész másnap szenvedek. Elképesztően hálás vagyok, amikor a barátnőm, Emma délután végre beront a koliszobába.
– Tényleg összejöttél Nate Wellsszel? – támad le azonnal.
– Így is mondhatjuk – motyogom, és gyorsan becsukom Emma mögött az ajtót.
– De hát hogyan… Mégis mi… Azt hittem, nem kedveled!
– Nem is – biztosítom. Mármint, nem kell kedvelnem ahhoz, hogy vonzónak tartsam, nem igaz? És egyébként sem a pasim, hanem a munkaadóm.
Mindent bevallok Emmának. Látom a szemén, hogy nem érti. Nem csodálom. Én sem értem.
– Nate Wells megkért, hogy pénzért legyél a barátnője? És semmi szex?
– Csss! – pisszegem le, mintha attól tartanék, hogy valaki a fülét az ajtóhoz tapasztva hallgatózik. – Valami olyasmi.
– Hát ez… Valószínűleg a legelbaszottabb dolog, amit valaha hallottam.
– Annyira azért nem vészes – mormolom.
Különös pillantást vet rám, ami csak erősödni látszik, amikor másnap Nate és Derek ebédelni hív bennünket. Nate puszit nyom a számra, és átkarol a kajáldában, de ennél többet nem tesz. A hamburgerem felénél legszívesebben rászólnék Emmára, hogy vigyázzon, még a végén úgy marad a szemöldöke, de inkább visszafojtom a megjegyzést.
Telnek a napok, és a fiúk időről időre elhívnak minket valahová. Kajálni, moziba, újabb bulikba… Kötelességtudóan mindenre igent mondok, hiszen Nate állta a szavát: elutalta nekem az összeg felét. Kezdem úgy gondolni, hogy egész kellemes ez a meló, végül is túl lehet élni, ha egy ilyen vonzó pasi időről időre átkarolja az ember lányát.
Lent várlak – érkezik az üzenet egyik délután.
Sötétkék Chevy SUV parkol a kolitól nem messze, Nate az oldalának dőlve vár. Eszembe jut a saját ezeréves roncsunk odahaza, az sosem olyan tiszta, hogy büntetlenül neki lehessen dőlni.
Miután megállok előtte, várom, hogy odahajoljon, és csókot leheljen a számra, ahogy máskor is. Amikor nem teszi, meglepetten nyugtázom, hogy furcsán összerándul a gyomrom. Elhessegetem az ostoba érzést.
– Mi a helyzet? – kérdezem.
– Haza kell jönnöd velem.
– Újabb analfabéta buli? – Nem foglalkoztam azzal, hogy megtanuljam, melyik diákszövetségben vannak Derekkel.
– Alpha Sigma Phi – javít ki Nate. Mintha némi él csendülne a hangjában. – És nem oda. Haza haza. Kifizetem.
– Mi? – kérdezem ostobán.
– Azt szeretném, ha hazajönnél velem Charlotte-ba.
Hirtelen elnehezülnek a tagjaim.
– Erről nem volt szó.
Az egy dolog, hogy itt az egyetemen elvagyunk, eljárunk szórakozni, meg ilyesmi, de hogy menjek haza vele, és hazudjak Észak-Karolina állam szenátorasszonyának a szemébe…
– És mindjárt karácsony – teszem hozzá sután.
Ami azt jelenti, hogy hamarosan lejár a megegyezésünk
– Kérlek… – Már-már esdeklően cseng a hangja.
– Miért csinálod ezt az egészet, Nate?
– Már megmondtam az elején – túr bele a hajába. – Szeretném megnyugtatni a szüleimet, hogy minden rendben, és találtam magamnak egy rendes lányt.
– Ez nem a teljes igazság. – Nate szólásra nyitja a száját, de feltartott kézzel belefojtom a szót. – Ha azt szeretnéd, hogy elmenjek veled Charlotte-ba, akkor el kell mondanod az igazat.
Egy feszült pillanatig egymásra meredünk. Azt várom, hogy kifakad, hogy rám parancsol, igenis menjek haza vele, különben nem adja oda a pénz másik felét, de végül csak hosszan kifújja a levegőt. Mintha teljesen leeresztene.
– Anyám megfenyegetett, hogy elzárja a pénzcsapot. Négy éve vagyok itt. És nem éppen úgy haladnak a tanulmányaim, ahogy szeretné. A szemeszter elején azt mondta, vagy összekapom magam, és megmutatom, hogy képes vagyok kezdeni valamit az életemmel, vagy boldoguljak egyedül.
– Biztos nem gondolta komolyan – nyugtatom, és már ösztönösen mozdulna a kezem, hogy megérintsem a vállát, csak az utolsó pillanatban sikerül megállnom. Esetlenül összefonom a karomat.
Nate ugatásszerű nevetést hallat.
– Hidd el nekem, ő mindent nagyon komolyan mond.
– Nem hiszem, hogy ez a megoldás.
– Hát, a félév végi jegyeimen már nem fogok tudni változtatni – jegyzi meg epésen.
Ebben igaza van. És zavar, hogy míg nekem mindenért keményen meg kell dolgoznom, addig ő kilencvenről indul a százméteres futószámban, és még így is csak lassú sétára telik tőle. Az eszem azt súgja, hogy most kell itt hagynom, most kell megkapnia a pofonokat az élettől, de mégis megmoccan valami a szívem mélyén, ami arra biztat, hogy segítsek neki – csak most az egyszer.
Frusztráltan megdörgölöm az arcomat.
– Jól van. Elmegyek veled Charlotte-ba.
Nem mintha ellentétes irányba utaznék az otthonomtól, Pennsylvania is a keleti parton van. Észak-Karolina nincs olyan messze Greensburgtől.
Nate arca felderül.
– Egy feltétellel! – emelem fel az ujjamat. – Megígéred, hogy ezután tényleg összekapod magad.
– Miért hinnéd el, amit mondok? Azóta hazugságban élünk, hogy megismerkedtünk.
Vállat vonok.
– Adok neked egy esélyt. És ez nem rólam szól. Hanem rólad.
Mégis szöget ütnek a fejembe a szavai – hazugságban élünk. Kellemetlen érzés telepszik rám.
A repülőút csendesen telik, Nate valami akciófilmet néz az előtte lévő ülésbe beépített képernyőn, én pedig olvasok. Időről időre odasandítok rá, szemügyre veszem az arcélét, hangsúlyos járomcsontját. Néha halványan elmosolyodik, ami barázdákat rajzol az arcára. Tényleg nagyon helyes srác. Kár, hogy ilyen link alak.
Charlotte-ban sofőr vár bennünket. Kicsit meglepődöm, hogy a belváros tele van felhőkarcolókkal, valamiért sokkal kisebbnek hittem ezt a helyet. A kertváros felé egyre több csupasz, lombját vesztett fa magasodik, a házak megritkulnak és nagyobbá válnak.
A szürkületben sorra kapcsolnak fel a hosszúkás utcai lámpák, gyér fénybe vonják a Nate-ék telkét körbeölelő magas fémkerítét. A kocsi hamarosan lefékez, és türelmesen várja, hogy kinyíljon a kovácsoltvas kapu. A benti út ívesen kanyarodik a hatalmas, szürke épület elé. Háromszög alakú, szürke cserepű tetőrészek nyúlnak a magasba, a számtalan ablak néhányában narancsos fény dereng.
Odabent dundi, ősz hajú asszony köszönt bennünket, a képek alapján nem Wells szenátorasszony. Nate azonnal magához öleli.
– Mrs. Winters, a házvezetőnőnk – fordul felém.
Illemtudóan köszönök, és az idősödő hölgy kedvesen rám mosolyog. Kiderül, hogy Nate szülei csak holnap jönnek.
– Lydia? – kérdezi Nate.
Hirtelen leblokkolok, nem jut eszembe, ki az a Lydia. Szerencsére Mrs. Winters kisegít:
– A nővéred is holnap érkezik.
– Hála a jó égnek! – sóhajt fel Nate. – Mióta elkezdte a jogot, folyton úgy érzem magam mellette, mintha a tárgyalóteremben lennék. Olyan, mint egy véreb, ha szagot fog.
Eddig eszembe sem jutott, hogy bárki megkérdőjelezheti a kapcsolatunkat, de ha Nate nővére elég éles szemű, átláthat a hazugságunkon. Valószínűleg elsápadok, mert Nate átkarol, és magával húz.
– Gyere, megmutatom a szobámat!
Mint kiderül, Nate „szobája” elfoglalja a fél tetőteret, akkora, mint az egész lakásunk otthon, Greensburgben. A falakon amerikai focis és videojátékos poszterek, az egyik sarokban a létező összes konzol és játék, sőt, még egy biliárdasztalt is felcipeltek ide.
– Nem lett volna szabad belemennem ebbe – szólalok meg aggodalmasan a franciaágy láttán.
Léptek dobbannak, és a következő pillanatban Nate karjában találom magam. Mélyet szippantok a belőle áradó friss illatból, megnyugtatja rémült táncot járó gondolataimat.
– Nem lesz semmi baj – mormolja.
Képtelen vagyok ellenállni a késztetésnek, átölelem, és a vállába fúrom a fejemet. Végigsimít a hajamon, és hirtelen úrrá lesz rajtam a késztetés, hogy még szorosabban hozzásimuljak.
Az állam alá nyúl, felemeli a fejem, hogy a szemébe nézzek. Közelről még tündöklőbb, még lenyűgözőbb a smaragdszín. Elakad tőle a lélegzetem.
– Pár nap, aztán hazamehetsz Greensville-be.
– Greensburg – javítom ki.
Bocsánatkérően elvigyorodik, mire elgyengül kissé a térdem. Még mielőtt hülyét csinálnék magamból, kibontakozom az öleléséből. Az ablakhoz sétálok, pont a hátsó udvarra nyílik, ahol hatalmas medence áll, persze már letakarták. Azon töprengek, milyen lehetett itt felnőni, ilyen luxusban.
– Milyen? – kérdezi Nate.
– Mi milyen?
– Greensburg.
Meghökkenek a kérdés hallatán.
– Kicsi. Nincsenek felhőkarcolók. Elég közel van Pittsburgh-höz, gyakran átjártunk oda a húgommal.
– Van egy húgod?
– Casey-nek hívják – bólintok. – Három évvel fiatalabb nálam.
– Jól hangzik.
Mintha vágyódásféle csendülne a hangjában.
– Neked is van egy nővéred.
– Persze – vágódik le az ágyra, majd felkapja az éjjeliszekrényen álló tenyérnyi kosárlabdát, és dobálgatni kezdi. – De sosem álltunk közel egymáshoz. Neki is megvolt a saját élete, meg nekem is.
– Úgy beszélsz róla, mintha nem is együtt nőttetek volna fel.
Nate arcán különös mosoly terül el, olyan, amit képtelen vagyok megfejteni.
– Együtt nőttünk fel. Csak nem találkoztunk valami sokat.
Végül is, egy ekkora hodály két végében élni…
Odasétálok az ágyhoz, mire Nate rögtön odébb csúszik, mintegy hellyel kínálva. Leülök a matrac szélére.
– Hiányzik a húgom – vallom be. – Mindig megnevettet.
– Miért nem hívod fel?
– Nem nagyon ér rá, elég sokat dolgozik.
– Ha három évvel fiatalabb nálad, akkor nem gimiben lenne még a helye?
– Ott is van.
És hirtelen rádöbbenek, hogy elszóltam magam. Most először adtam bármiféle jelét annak, hogy miért van szükségem annyira a pénzre, miért vállaltam el ezt a megbízást. Eddig Nate akár azt is hihette, hogy világkörüli utazgatásra gyűjtök. Nem mintha megengedhetném magamnak az ilyesmit. Én nem.
Megvacsorázunk, majd megnézünk egy filmet. Alig tudok a filmre koncentrálni, folyton elvonja a figyelmemet, hogy olyan közel ül hozzám, és egyre azon jár az eszem, hogy ha még mindig az egyetemen lennénk, most biztos magához ölelne. Megkönnyebbülök, mikor megindul a stáblista.
– Mondanám, hogy megágyazunk neked az egyik vendégszobában – mondja Nate –, de ha valaki korán érkezik holnap…
Bólintok. Lángnyelvek nyaldossák a bőrömet, nem tudom, képesek leszek-e aludni mellette. Az ablaknál állok, bámulom a sötét udvart, míg ő lezuhanyozik.
– Nem vagy még álmos? – csendül Nate mély hangja a hátam mögött.
Megfordulok, és elakad a lélegzetem. Még sosem láttam félmeztelenül, és ilyen távolságból is látom, hogy nyirkos kissé a bőre. Fellobban bennem a vágy, hogy hozzásimuljak – nem feltétlenül a szex miatt, csak hogy tartozzak valahova.
– De.
Olyan rekedtesen bukik ki belőlem a szó, hogy kénytelen vagyok megköszörülni a torkomat. Baromi kínosan érzem magam, komolyan, még az is jobb lenne, ha azért lennénk ilyen helyzetben, mert tényleg felszedett egy éjszakára.
– Alhatok a padlón – ajánlja.
Megrázom a fejemet.
– Elég nagy az az ágy, elférünk.
Bebújunk az ágyba. Vajon hány lány feküdt itt előttem? Elhessegetem a gondolatot.
Nehéz az alvásra koncentrálni, amikor karnyújtásnyira fekszik mellettem egy ilyen vonzó srác, én pedig már olyan régen nem voltam senkivel. Nate megfordul, megnyikordul az ágy, nekem meg azonnal kipattan a szemem.
– Na jó, ez így nevetséges! – tornássza magát félig ülő helyzetbe.
Felkönyökölök.
– Mármint?
– Nem szoktam csak úgy együtt éjszakázni valakivel.
Majdnem rávágom, hogy én sem, de még időben fékezem a nyelvem.
– Ez most kivételes helyzet – vonok vállat végül.
Egy hosszú pillanatig néma csend telepszik ránk, majd:
– A fene essen már bele… – motyogja, és a következő pillanatban közelebb csúszik.
Csókja határozott, de nem követelőző. Testem azonnal reagál, bizsergés kúszik végig rajtam, forróság önti el az ölemet. Szeretnék beleveszni a pillanatba, mint legutóbb, de képtelen vagyok teljesen kiélvezni a közeledését – folyton az jár a fejemben, hogy fogok a szemébe nézni másnap, ha valami több is történik.
Megdöbbenek, amikor visszafekszik, és magához húz. Nem azért, hogy másszak rá, hanem hogy bújjak oda hozzá. Tiszta őrület, hiszen ez itt Nate Wells, én pedig az álbarátnője! Mégis jól esik odasimulni hozzá, tenyeremet meleg, csupasz mellkasára fektetni. Nate szuszogása hamarosan elmélyül, egyenletessé válik, és ez nekem is segít, végre becsukom fáradtságtól égő szemem, és álomba merülök.
Mire felébredek, üres mellettem az ágy. Vízzubogást hallok a szobához tartozó fürdőszobából. Felülök, és összeszedem a holmimat, hogy miután Nate végzett, felöltözzek.
– Tiéd a fürdő. – Különös mosoly ül az arcán, nem tudom, mire véljem.
Mélyen a saját tükörképem szemébe nézek, és megacélozom magam. Ez egy munka. Anyuért és Casey-ért. Valójában senkinek sem ártok vele – talán csak magának Nate-nek, de felnőtt férfi, oldja meg saját problémáit. Nekem sem segít senki.
Addig gyakorlom a mosolygást, amíg már egész természetesnek hat. Nate homlokára mély barázdák rajzolódnak, amikor később rávillantom.
– Fura vagy – jegyzi meg.
– Csak élvezem, hogy süt a nap. Már azt sem szabad?
Reggeli után a PlayStationjén játszunk. Nekünk sosem volt konzolunk, úgyhogy tök idegen számomra az egész, néhány próbálkozás után valahogy mégis sikerül legyőznöm valami autóversenyes játékban.
– Há! – lököm meg diadalittasan. Elkapja a kezem.
– Csak szerencséd volt – mormogja zsörtölődve, mire rávigyorgok.
Túl hosszúra nyúlik a pillanat, hirtelen felfigyelek arra, ahogy a kezemet fogja. Nagyot nyelek. Hát tényleg olyan borzasztó lenne, ha…?
Mintha mágneses erő húzná előre a felsőtestemet, közelebb hajolok, és ő is megmozdul. Egyszerre izgató és riasztó. Már csupán centiméterek választanak el egymástól, amikor hirtelen kivágódik az ajtó.
Gyönyörű, fényes barna hajú lány áll a küszöbön. Szívem kihagy egy ütemet az ijedségtől.
– Mi a helyzet, Lyddie? – fordul hátra összehúzott szemmel Nate. Bosszúsan cseng a hangja, beleborzongok.
– Nem hittem el, amikor anya azt mondta, hazahozod bemutatni a barátnődet. Mégis mióta vannak neked barátnőid?
Legszívesebben elbújnék, de tudom, hogy most kell megalapoznom, miféle embernek hisz – egy szerencsétlen kis strébernek, akin könnyedén keresztül lehet gázolni, vagy egy talpraesett, értelmes fiatal nőnek.
Leteszem a kontrollert, és odasétálok hozzá.
– Szia! Hazel vagyok. Örülök, hogy megismerhetlek. Mondanám, hogy rengeteget hallottam már rólad – lövellek megrovó pillantást Nate-re, aki mintegy vezényszóra vállat von –, de az nem teljesen fedné a valóságot.
Lydia egy pillanatig meg sem szólal, szinte látom, milyen veszettül pörögnek a fogaskerekek az agyában, de végül csak kinyögi:
– Részemről a szerencse.
Legszívesebben a szememet forgatnám erre a hivatalos hangnemre, de elfojtom a késztetést, és még szélesebben mosolygok.
Hangok szűrődnek fel odalentről, és kiderül, hogy Nate szülei is hazaértek. Wells szenátorasszony rövid, barna hajú nő elegáns kosztümben. Van valami királynői a megjelenésében. Vékonykeretes szemüvege mögött éles pillantás csillan, de a mosolya kedvesnek tűnik – persze lehet, hogy csak begyakorolta. A férje nagyon hasonlít Nate-re, vagyis inkább arra, amilyen Nate lesz pár évtized múlva. Nem csodálom, hogy a szenátorasszonynak megakadt rajta a szeme.
Mindketten megölelik a fiukat, aztán felém fordulnak.
– Hazel Price – mutatkozom be. – Nagyon örvendek!
– Mi is nagyon örülünk, Hazel! – rázza meg a kezemet előbb a szenátorasszony, aztán a férje. – És bárcsak beszélgethetnénk már, de sajnos van még néhány halaszthatatlan ügyem. Viszont a vacsoránál mindenképpen találkozunk.
– Természetesen – bólintok a megkönnyebbülésemet palástolva. Kaptam néhány óra haladékot, hogy összeszedjem magam.
– Látod, nem olyan vészesek – súgja Nate, amikor a szülei hallótávolságon kívül érnek, majd nagy feneket kerít neki, hogy átkaroljon, miközben visszamegyünk a szobájába.
Miután becsukódik mögöttünk az ajtó, letámadom.
– Egyeztessük a sztorinkat!
– Miféle sztorinkat?
Bosszús pillantást lövellek felé.
– Hogy jöttünk össze, mióta vagyunk együtt… Bármit, amire a szüleid rákérdezhetnek!
– Jobb, ha amennyire lehet, igazad mondunk. A jó hazugság alapja az igazság.
– Tiszta szerencse, hogy egy ilyen tapasztalt hazudozó van mellettem.
– Jaj már! – vigyorog rám Nate. – Gondolj arra, hogy csak ezt az egy vacsorát kell kibírnod, holnap már mehetsz is haza.
Így teszek, és igencsak megdöbbenek, amikor megkönnyebbülés helyett csalódottságféle hasít a szívembe. Elhessegetem az érzést.
– Oké, szóval elmondjuk az igazat, hogy egy bulin találkoztunk – térek vissza a lényeges témához. – De mikor?
– Két hónapja?
Biccentek.
Kérdéseket teszek fel a többiekről, de Nate nem bizonyul túl bőbeszédűnek. Mindenre csak a vállát vonogatja, mintha nem is a saját családjáról kérdezném.
– Elviselhetetlen vagy! – fakadok ki.
– A turbékoló galambok máris összevesztek? – szólal meg Lydia gúnyosan az ajtóból. Észre sem vettem, hogy kinyitotta.
– Mit akarsz? – sóhajt fel Nate.
Megdermedek a rémülettől. Vajon mennyit hallott? Sejti, hogy miben sántikálunk? Tudja, hogy valójában betolakodó vagyok, akinek semmi keresnivalója az otthonában?
– Anya küldött, hogy mondjam meg, mindjárt kész a vacsora.
Lydia arca kifürkészhetetlen. Bár pánik mardossa a gyomromat, haloványan rámosolygok. Remélem, nem hallott semmit, az idegességemet pedig betudja annak, hogy most fogok először beszélgetni a szüleikkel.
Az ebédlő éppolyan elegáns, mint a ház többi része. A Wells házaspár már vár bennünket. Lydia gúnyosan Nate-re vigyorog, aki fintorog egy sort, de nem szól semmit. Nehéz elhinni, hogy huszonéves felnőtteket látok, nem pedig nevetlen tiniket.
– Annyira örültünk, amikor Nathan azt mondta, hogy elhoz bemutatni téged – szólal meg Mrs. Wells. Elhallgat, amíg Mrs. Winters leteszi az asztalra az ételt. – Köszönjük, Rose! De nem mesélt rólad túl sokat. Még azt sem tudjuk, hol találkoztatok!
– Egy bulin – válaszolom őszintén, miközben Mr. Wells belevág a pásztorpitébe.
– Miért is nem vagyok meglepve? – mormogja Lydia.
– Szerelem volt első látásra – ragozza tovább Nate, ügyet sem vetve a nővérére, majd a rend kedvéért átkarol. – Ugye, cicám?
Még hogy cicám! Jó erősen megszorítom a kezét az asztal alatt, de csak nem olvad le az arcáról az a bárgyú mosoly.
– Ha már maga a buli pocsék volt… – jegyzem meg félhangosan, mire Nate összehúzza a szemét. Felbőszült oroszlánként ugrik, ha valaki a hülye partijait szapulja. Negédesen rámosolygok.
Mr. és Mrs. Wells összenéz, és hirtelen összerándul a gyomrom páni félelmemben, hogy ostobaságot csináltam. Lydia szájszéle megrezzen, mintha őszintén szórakoztatná a jelenet.
– És mondd csak, Hazel, mit tanulsz? – veszi át a szót Mr. Wells, miután mindenki tányérján ott gőzölög már egy szelet mennyi illatú pásztorpite.
– Orvos szeretnék lenni. – A szemem sarkából látom, hogy Nate meglepődik, de azon nyomban fel is ölti a pókerarcát. – Mármint, most még csak biológiát tanulok, de majd az orvosi lesz a végső cél.
– Nagyon szép hivatás – bólogat Mr. Wells, pedig arról nem esett szó, hogy az Orvosok Határok Nélkülben szeretnék segíteni az embereken, vagy inkább egy menő magánpraxisra vágyom, hogy vagyonokat zsebeljek be egy-egy mellplasztikáért és zsírleszívásért.
– Hogyhogy ezt választottad? – kérdezi Wells szenátorasszony, mintha neki is ugyanez a gondolat futott volna át az agyán.
– Ööö… – Hirtelen kellemetlenül érzem magam. Olyasmit kell elárulnom magamról, amire nem voltam felkészülve. Hazudhatnék valamit, de Nate-nek igaza lehet, tényleg úgy a legkönnyebb, ha minél több részletben igazat mond az ember. Egyébként sem titok. – Apukám rákos volt.
– Ó, nagyon sajnálom, Hazel! – szabadkozik rögtön Mrs. Wells, szemében fájdalom csillan.
Feszélyez, hogy minden szempár rám szegeződik, de örökké nem hallgathatok.
– Akkor döntöttem el, hogy orvos akarok lenni – teszem hozzá gyorsan. – Szeretnék másokon segíteni.
Mr. Wells szeme helyeslően csillog, de kezd nagyon nyomasztóvá válni, hogy mind engem figyelnek, úgyhogy gyorsan Lydiához fordulok:
– Nate azt mondta, jogot hallgatsz. Az sem lehet könnyű.
Lydia szemmel láthatóan megörül a kérdésnek, és vagy öt percig egyhuzamban be nem áll a szája, én pedig lelkesen bólogatok. Normál esetben időről időre közbeszúrnám, hogy „Nahát, ez tök érdekes!”, de Lydia ritkán vesz levegőt, így erre nincs szükség. Kihasználom a lehetőséget, és enni kezdek.
Nate szintén lapátolja magába az ételt, van annyi esze, hogy csendben maradjon, és ne vonja ránk ismét a figyelmet, amikor Lydia és az anyja kisebb vitába bocsátkozik az egyik törvényjavaslat kapcsán.
– Ne haragudj, Hazel! – szabadkozik Wells szenátorasszony, és feszélyezetten felnevet. – Néha kicsit elkap bennünket a hév.
– Ugyan, nagyon érdekes volt – hazudom, pedig valójában már vagy tíz perce elvesztettem a fonalat, és csak a tányéromon lévő citromos süteménnyel foglalkoztam.
– Nagy kár, hogy holnap már haza is kell menned – jegyzi meg Mr. Wells.
– Várnak otthon – felelem őszintén. – Általában rögtön hazamegyek a vizsgaidőszak után, de most kicsit tovább maradtam. – Nate-re sandítok, aki ragyogó mosollyal ajándékoz meg.
Vacsora után Wellsék fáradtságra hivatkozva visszavonulnak, Nate pedig nem igazán akar Lydiával maradni, úgyhogy felmegyünk a szobájába.
– Hát ez sokkal simábban ment, mint hittem! – szólal meg, amint becsukódik mögöttünk az ajtó.
– Neked biztos… – mormogom.
– Nem tudtam apukádról.
Vállat vonok.
– Nem a legvidámabb téma.
Nate leül a PlayStation előtti fotelbe.
– A nagyapám is rákban halt meg. Leukémia. Anya nagyon rosszul viselte.
– Sajnálom.
– Nehéz volt. – Szomorkásan elmosolyodik. – Nagyon szerettem. Sokkal több időt töltött velem, mint apa, mindenfélére megtanított, biciklizni, horgászni, barkácsolni…
Nekem sosem volt ilyesmiben részem, apám már nem él, a nagyszüleimet pedig sosem ismertem. Igazából elképzelni sem tudom, milyen lehet, ha ennyire szuper nagypapája van az embernek.
– Nagyon szerencsés vagy – felelem végül.
Nate rám néz, szemében először gyanakvás csillan, de aztán, amikor látja, hogy komolyan gondolom, biccent egyet.
Ma este én megyek másodiknak fürdeni, a fürdőszobában ott terjeng Nate tusfürdőjének férfias illata. Amikor visszaérek a szobába, már sötét van, csak a kintről beömlő fény világítja meg a szobát. Furcsán ismerős a helyiség, és egy pillanatig úgy érzem, kicsit azért hiányozni fog.
Ostobaság! Lerázom magamról a gondolatot, és bebújok Nate mellé az ágyba. Különös hiányérzetem van, ahogy próbálok elhelyezkedni, egyre csak az jár a fejemben, ahogyan tegnap este magához húzott. A csók, amitől minden egyes porcikám lángba borult.
Eszembe jut Emma, aki folyton azt hajtogatja, most vagyunk fiatalok, most kell kiélveznünk az életet.
Gyorsan cselekszem, még mielőtt meggondolom magam. Mi a legrosszabb, ami történhet?
Közelebb húzódom, és megcsókolom őt. Azonnal visszacsókol. Azonban amikor végigsimítok a mellkasán, kissé megdermed.
– Hazel… – szólal meg már-már morgásszerűen, de nem hagyom, hogy folytassa, nem akarom, hogy folytassa.
Rámászok, és olyan mohósággal és kétségbeeséssel csókolom, amire magam sem számítok. Minden porcikámat átjárja a vágy, minél közelebb akarok kerülni hozzá.
Nem telik sok időbe, hogy megmarkolja a fenekemet, és kissé megemelve a hátamra fordítson, hogy ő legyen felül. Bizsereg a bőröm ott, ahol hozzám ér, mintha mindenem lángra lobbanna.
– Biztos vagy benne? – húzódik el tőlem.
Egy hosszú pillanatig egymást nézzük a sötétben.
– Igen – lehelem, mire előbb a szám szélét, majd a nyakamat csókolja. Megszabadulunk a ruháinktól, és Nate az éjjeliszekrény felé nyúl.
Ajka, ujjai puha, érzéki utat járnak be a bőrömön, beleveszek az érzésbe. Imádom, ahogy körbetáncolja a legérzékenyebb pontokat, a végsőkig fokozva a vágyamat. Minél többet kapok, annál többet akarok, soha nem elég.
Szaggatottan kapkodom a levegőt, amikor széttárja a combomat. A lepedőt markolom, ívbe feszül a hátam, ahogy ott is végigcsókol, nyelve édes táncot jár. Hullámként csap végig a gerincemen a gyönyör, fojtott kiáltás tör elő a torkomból. Enyhe remegés lesz úrrá rajtam.
Nate fölém mászik, egyszerre gyengéd és határozott. Minden lelassul. Mintha valamiféle bűbájt bocsátott volna rám, remegve várom, hogy közelebb jöjjön, közelebb, egyre csak közelebb. Amikor megteszi, gondolataim elmosódnak, a világ, csókokká, öleléssé, édes élvezetté redukálódik.
Először csak lassan mozog, már-már óvatosan, de amikor köré fonom a lábamat, megállíthatatlan, halk nyögések törnek fel a torkomból, és a hátába vájom a körmömet, hevesebbé válik csípőjének mozgása. Nem emlékszem az utolsó alkalomra, amikor így megszűnt létezni körülöttem a világ, amikor ennyire magával ragadott a vágy.
Apró remegések futnak végig rajtam, ahogy végül zihálva a nyakamba fúrja a fejét. Hosszasan fekszünk ott, csak ölelem, szorítom. Az idő szertefoszlik, csak ő van, és én, ez a pillanat, az itt és most.
Amikor elhúzódik, hirtelen szégyenérzet tör rám, magamra húzom a takarót, a sötétben a ruháimat keresem. Nem hagyja, magához húz, és nem ereszt. Újra és újra végigsimít a hajamon, és feszült izmaim idővel elernyednek.
Sokáig fekszem ébren, hallgatom Nate egyenletes lélegzetvételeit. Jólesik itt feküdni mellette, hozzábújni. Úgy tenni, mintha ez az egész többet is jelenthetne. Többször is eljátszom a gondolattal, de végül mindig szilánkosra törik az álom.
Nem sokat alszom, reggel korán ébredek. Halkan összecsomagolom a cuccomat, aztán csak ülök a fotelben, és a telefonomat nyomkodom. Odakint a szürkeségben sűrű pelyhekben esik a hó. Fel sem fogom, amit látok. Teljes zsibbadtság lesz úrrá rajtam. Tekintetem folyton a képernyő tetejére siklik, csigalassan vánszorognak a percek.
Megkönnyebbülök, amikor Nate végül felkel, és legszívesebben leteremteném, hogy siessen már, még a végén lekéssük a járatot, pedig még sok-sok óra van hátra az indulásig. Csak piszkálom a reggelit, alig tudok leerőltetni pár falatot a torkomon. Ki kell szabadulnom innen, el kell mennem, vagy beleőrülök. Nate többször is megpróbál velem beszélgetést kezdeményezni, de mindig azonnal lezárom a témát, és elfordulok.
Amikor végre eljön a távozás pillanata, arcomra fagyott hamis mosollyal búcsúzom Wellséktől.
– Tudod, azt hittem, ez az egész egy hatalmas átverés – mondja halkan Lydia, amikor legnagyobb döbbenetemre megölel. – De aztán láttam, ahogy egymásra néztek… Az ilyesmit nem lehet ennyire tökéletesen megjátszani.
Gyakorlatilag öklendezem, mire végre kijutok a házból. Mély lélegzetekkel csillapítom a remegésemet. Belégzés, kilégzés, be, ki, be, ki, ismételgetem magamnak.
A kocsi ablakán át a semmibe meredek, elmosódik a táj mellettem. Végig kínzó pontossággal érzem, hogy Nate ott ül mellettem, újra és újra kiráz a hideg. Néma hálaimát mormolok, hogy már hazafelé tartok. Ennek most kell véget vetni. Csírájában elfojtani. Nem végződhet jól. Egyszerűen nem végződhet jól.
Sötét fellegek gyülekeznek, egyre sűrűbben hull a hó. A fák hajladoznak az erős szélben. Ugyanolyan vihar tombol odakint, mint a lelkem mélyén, mintha a természet tükörképet akarna állítani a bensőmnek. Gyűlölöm ezt az egészet, azt kívánom, bár sose egyeztem volna bele. Gyűlölöm az egészet, gyűlölöm Nate-et, de legfőképpen mégiscsak magamat gyűlölöm. Erősebbnek kellett volna lennem. Okosabban felmérni a helyzetet.
Ismerem magam. A következő hetekben máson sem jár majd az eszem, szép lassan belecsúszom abba az örvénybe, aminek csakis sajgó szív lehet a vége. Aztán el kell majd viselnem, hogy újra és újra összefutok vele a kampuszon, hogy folyamatosan a bulijaitól zeng az egyetem, hogy más lányokat látok az oldalán… Legalább nem vagyok szerelmes, hajtogatom magamban. Legalább nem vagyok szerelmes.
Kapucnimat a fejemhez szorítva várom, hogy Nate kiszedje a bőröndömet a csomagtartóból. Szinte rá sem pillantok, eszeveszetten rohanok az ajtó felé. De amikor belépek a reptér épületébe, és úgy hemzsegnek bent az emberek, mint egy zsúfolásig telt hangyabolyban…
Pillantásom a táblára rebben.
Törölve. Törölve. Törölve.
Káprázik a szemem.
A hangosbemondóból szüntelenül áradnak a figyelmeztetések, de alig értem, amit mondanak, túlharsogják a dühödt, rémült, aggódó utasok hangjai.
Valami elpattan bennem, és érzem, hogy rosszul leszek. Ökölbe szorított kézzel kapkodom a levegőt. Alig észrevehetően előre-hátra ringatózom.
– Hazel! – válik ki egy hang a pokoli lármából. – Hazel!
Összerezzenek. Nehézkesen fordulok oda.
– Menjünk haza! – unszol Nate.
A fejemet rázom.
– Nem. Nem lehet. Haza kell mennem. Haza kell mennem – vegyül pánik a hangomba.
– Megvárjuk a vihar végét, aztán hazamész. Majd elintézem a jegyedet – karolja át a vállamat, de lerázom magamról a kezét.
– Haza kell mennem – ismételgetem őrületbe hajlón.
Nate egy pillanatig feszülten figyel, állkapcsán megrándul egy izom. Elkapja a kezemet, ujjai bilincsként zárulnak a csuklómra. Oldalra húz, be az egyik páfrány mögé.
– Ne legyél már ostoba, Hazel! Mit akarsz, itt aludni a reptéren? – Nem felelek, ajkamat összepréselem, mire a hajába túr. – Kifizetem pluszban, amennyit itt maradsz!
Örömtelenül felnevetek.
– Nem érdekel a pénz, haza akarok menni…
– Miért?
– Mert nemsokára karácsony, és várnak otthon!
Nate hirtelen közelebb lép, szinte összeér az orrunk.
– Ez nem a teljes igazság – visszhangozza a korábbi szavaimat. – Ha a tegnap este miatt…
– Nem jelentett semmit – vágom rá.
Megrándul a szája.
– De jelenthetne.
Ne! Ne, ne, ne! Szorosan lehunyom a szemem. Bármit szívesebben hallottam volna, mint ezt.
– Tényleg ennyire borzalmas embernek tartasz?
Kinyitom a szememet.
– Ez nem rólad szól – lehelem.
– Nem, tényleg nem. Mert rólad szól.
Felnézek rá. Smaragdzöld tekintete komolyan csillog.
– Hazel – fogja meg a kezemet –, tudom, hogy nem éppen ideálisan kezdődött ez az egész, és egyikünk sem vette komolyan, de… Tetszik, amit eddig láttam. És azt még neked is el kell ismerned, hogy nem is volt olyan borzalmas ez a pár hét.
Megremeg a szám széle.
– Nem akarok hazugságban élni.
– Nem lesz több hazugság! – esküszik ünnepélyesen.
Közelebb hajol, ajka már csupán centiméterekre van az enyémtől.
– Azt mondtad, adsz nekem egy esélyt – suttogja. – Hát akkor adj egy esélyt! Legyél a barátnőm!
Eszembe jut, amikor először kiejtette ezeket a szavakat. Milyen nevetségesnek hatottak! Most olyasminek hangzik, ami szilánkosra törheti a szívemet, ha nem vigyázok.
Lassan még közelebb húzódik. Pillekönnyű a csók, árnyéka csupán az eddigieknek, és mégis, mennyivel mélyebb, mennyivel többet jelent. Képtelen vagyok megállni, visszacsókolom.
Amikor elhúzódik, győzelemittas mosoly terül szét az arcán. Olyan jóképű, hogy a szívem szakad meg.
– Ezt vegyem úgy, hogy mostantól a barátnőm vagy, Hazel Price? – suttogja éppúgy, ahogyan akkor először.
A szemébe nézek. Őszinteséget látok benne, reményt és vágyakozást.
Embertömeg hömpölyög mellettünk, elmosódott foltok, hangjuk beleveszik a reptéri zsivajba. A mellkasomat szorító görcs lassan engedni kezd. Helyét valami bizsergető veszi át, egyre csak nő, növekszik, végül már sajog, de most édes a fájdalom.
– Igen, a barátnőd vagyok – ismétlem az akkori szavaimat halovány mosollyal az arcomon.
És már húz is kifelé, ki a kavargó hóesésbe, egy olyan útra, amiről fogalmam sincs, merre vezet, de repes a szívem, hogy elindulhatok rajta.