– A lányom lehetnél.
Egy hosszú pillanatra a szemembe nézett, de nem szólt egy szót sem. Kezemet a derekán pihentettem, puha bőre az ujjaimhoz simult. Könnyedén felnevetett, majd megcsókolt.
– Már van egy lányod – jegyezte meg tökéletes brit akcentussal, holott biztosan tudtam, hogy egyetlen egyszer sem tette be a lábát a volt Egyesült Királyság területére. Igazi amerikai lány volt.
Amerika legalább még mindig Amerika volt, ami egyfajta elégedettséggel töltött el. Igaz, Kanada és az Egyesült Államok egyetlen hatalmas egységet alkottak – Mexikót már nem voltak hajlandóak bevenni, a délebbre fekvő területeknek pedig esélyük sem volt bekerülni az újonnan születő unióba –, de azért a kontinens északi része mégiscsak hasonló maradt ahhoz, amilyen volt. Sosem állt szándékomban elmosni a nemzeti határvonalakat, és még a mai napig sem tudom biztosan, hogy jó ötlet volt-e. Nem is konkrétan én tettem, én csak a kolonizációt vezetem. Mármint a Naprendszerét. És az azon túli bolygókét. Az „azon túli” részhez ugyan még nem jutottunk el, de tervezgetni, álmodozni azért csak szabad.
Annikának – így hívták a rajtam ülő lányt – természetesen igaza volt. Tényleg van egy lányom. Egy fiam is. És feleségem, de a házasság az házasság, ez meg valami egészen más. Mindenkinek van valakije. A feleségemnek is. Valahogy természetesnek tűnik a dolog, és nem azért, mert magunk mögött hagytuk a huszonegyedik századot. Emberemlékezet óta így működnek a dolgok, csak néha kevesebb, néha több titkolózással és színjátékkal.
Nyilván eltúloztam a dolgot. Annika csak tizenöt évvel fiatalabb nálam, de első – vagy második – pillantásra nem tűnik fel, hogy ekkora köztünk a korkülönbség. Nem nézek ki harminckilencnek, bárki könnyedén azt hiheti, hogy a harmincas éveim elejét taposom – és általában így is gondolják. Elméletileg lehetne ennyi idős lányom, igen, de elég elrugaszkodott ötletnek tűnik a dolog. A modern fogamzásgátlók és a genetikai családtervezés világában már senki sem vállal gyereket tizenöt évesen. Sőt, harminc alatt. Talán Afrikában, nem tudom. Számít ez egyáltalán?
Leszállt rólam, kimászott az ágyból, és kilépett az erkélyre. Relaxációs légző- és nyújtógyakorlatokba kezdett. Mintha a szex nem lenne elég nyugtató hatású! Ez a legújabb őrület. Volt egy olyan sanda gyanúm, hogy a marsiaktól származik – az utóbbi időben a vörös bolygó az idióta ötletek bölcsőjeként funkcionált, túl sok szabadidejük maradt a nyomorultaknak –, de annyira azért nem érdekelt, hogy rákérdezzek. Jobb, ha bizonyos dolgokat homály fed.
Néhány rejtélynek viszont sikerült felébresztenie a kíváncsiságomat. Miért van velem? Ez a kérdés előkelő helyen szerepelt a listán. Órákat töltöttem a válasz keresésével. Megkérdezhettem volna. De valóban azt a választ kapnám, amire kíváncsi vagyok, vagy csupán az igazság egy kicsavart, elmaszkírozott változatát? Az utóbbi a legkevésbé sem érdekelt. Félreértés ne essék, nem gyengéd érzelmek vezéreltek, nem voltam szerelmes – legalábbis nem jobban, mint Annika –, az emberi természetet viszont mindig is lenyűgözőnek találtam.
Milyen vágyak hajtják az embereket? Pénzéhség. Nem panaszkodhatok, anyagi téren sosem voltak gondjaim. Csakhogy Annikának sem. Már hozzáfért a számára elkülönített, jókora alaphoz, és idővel egy óriási konzorciumot örököl majd. Megpróbálhatna előnyt kovácsolni a viszonyból, akár meg is zsarolhatna, de az egésznek semmiféle komolyabb hatása nem lenne a karrieremre. Az üzleti világot tökéletesen hidegen hagyná a félrelépésem. Az anyja – az egyik legjobb üzletfelem – talán dührohamot kapna, de értelmes nő, drámázással sosem került volna a jelenlegi pozíciójába, úgyhogy nem rendezne jelenetet. Ettől függetlenül nem szívesen osztottam volna meg vele, milyen kapcsolatban állok a lányával, és szerencsére Annika is hasonlóképpen érzett.
Persze, lehet szó hatalomvágyról is. De Annika a saját jogán is hatalomhoz juthatna, igazán semmi szüksége arra, hogy engem manipuláljon – na, nem mintha sikerrel járhatna! Az anyja mindig nyitva tartotta előtte az ajtót, sőt, szinte könyörgött, hogy lépjen be a haladás és a hódítás világába, de Annikát nem igazán hozta lázba a dolog. Idővel arra is sor kerül, mondogatta mindig.
A szex is a lehetséges magyarázatok sorát gyarapította, de nem kenyerem az önámítás: tökéletesen átlagos vagyok az ágyban. Már a szó pozitív értelmében, természetesen. Soha, senki nem panaszkodott, de mindig is úgy gondoltam, hogy a szex több puszta fizikai érintkezésnél. Nem a szerelemről, meg a hasonló ostobaságokról beszélek, hanem arról, hogy a valóban különleges élményhez kell valami plusz. És a különlegeshez nem elég, hogy két ember csupasz teste egymáshoz ér. Nem egyszerű megfogalmazni, mitől válik valami különlegessé.
– Figyelj csak, édes… Nincs kedved eljönni velem Bradburgh-be? – kérdezte, amikor bejött az erkélyről.
Már megint a Mars! Mi a fészkes fenét akar ott? Az összes marsi buta, mint a föld! Vagy inkább buta, mint a mars. A poénkodás sosem volt az erősségem. Régóta nem jártam már a Marson, és nem sok kedvem volt visszatérni.
– Miért? – kérdeztem gyanakvóan.
– Anya azt akarja, hogy nézzek rá valami építkezésre, vagy tanácsra, vagy mire – vont vállat. – Halálra untatott azzal a sok blablával. Mire a mondat végére ért, már el is felejtettem, mi volt az eleje.
A szavaiból sokszor az jött le, hogy elkényeztetett és ostoba – az első igaz is volt, a második viszont nem. Az idők során kifejezetten intelligensnek, és a maga módján bölcsnek is bizonyult. Egyszerűen csak másképp látta a világot, mint mi. Azt nem mondanám, hogy mint a mi generációnk, mert igazából nem tartozott másik generációhoz, az anyja több mint tíz évvel idősebb nálam. Nagyon vonzó nő, egyébként, és éreztem is bizonyos szikrákat kettőnk között, de némán megegyeztünk, hogy jobb, ha nem keverjük az üzletet az élvezettel. Az ilyesmi ritkán végződik jól.
– Csak nem ezzel próbálja felkelteni az érdeklődésedet? – kérdeztem.
Megérintettem a csuklómat, hogy megjelenítsem a holografikus kijelzőt, és átnéztem az üzeneteimet. Semmi érdekes, semmi fontos. Nem sok minden történt az elmúlt napokban.
– Nem arról van szó, hogy nem érdekel a vállalat – tiltakozott felemelt kézzel. – Inkább arról, hogy… Annyi minden történik a világban… nem is, az univerzumban!… És… egyszerűen csak nem akarom úgy végezni, mint ő. – Hirtelen elhallgatott, mintha túl sokat mondott volna, mintha túl közel engedett volna magához. Talán így is történt. – Mármint, ne érts félre, szeretem anyámat. De néha úgy érzem, hogy szem elől veszítette az igazán fontos dolgokat.
Velem is ez történt volna? Egyetlen szóval sem célzott erre, de miben különbözöm Odina Johanssontól? Foglalkozol a gyerekeiddel. Ez valóban így van. Mindig szakítok időt arra, hogy velük legyek. Csak akkor jöttem rá, mennyivel többet jelent Odinának a vállalat az anyaságnál, amikor közelebb kerültem Annikához. Nem mintha elítélném ezért – komoly áldozatokkal jár, hogy valaki olyan pozícióba kerüljön, mint ő. Ezzel mindig is tökéletesen tisztában voltam. Annikát viszont sajnáltam egy kicsit. Akár úgy is végezhette volna, mint a húga: egy mesterséges világban, elveszve az egyesek és nullák közt, korunk legveszélyesebb drogjának a fogságában.
– Végül is elmehetünk – szólaltam meg végül. – Úgyis van ott pár elintéznivalóm. A többit meg átszervezhetem.
– Szuper – mondta, és közelebb lépett, hogy puszit nyomjon az arcomra.
Miért vagy velem?, kérdeztem volna legszívesebben. De nem tettem. Nem így működik a világ. Az ember kitűz maga elé egy célt, és hiába tűnik úgy, hogy az odavezető út a két pont közötti egyenesen fut, valójában éles kanyarokkal, csalásokkal és hazugságokkal lehet csak elérni. Egyszer már megkérdeztem tőle, óvatosan, puhatolózva. Az emberek szeretik azt hinni, hogy a férfiak mindig durván a dolgok közepébe vágnak, és hogy csak a nők képesek igazán jól manipulálni másokat. Ezzel a legkevésbé sem értek egyet. Pontosan ugyanannyi nőt és férfit láttam azok között, akik mesterfokon űzik ezt a játékot. Csak a férfiak arzenálja különbözik a nőkétől.
Jól érzem magam, felelte. Ez volt a válasza. Azért van velem, mert jól érzi magát. Lehet, hogy igazat mondott. Nyilván van valami izgalmas számára az egészben, valami vérpezsdítő.
– Anya azt akarja, hogy menjek férjhez – szólalt meg hirtelen.
Csípőre tett kézzel, bugyiban és bő ingben állt az ágy mellett. A testtartásában nemtörődömség és feszültség keveredett. Vöröses haja dús hullámokban hullott alá, a szeme pedig smaragdként ragyogott. Nem tudtam mire vélni, amit mondott. Nehéz volt kitalálni, pontosan mi lapul a magára erőltetett maszk alatt.
– Tényleg? – igyekeztem semleges hangot megütni.
– Végül is itt az ideje – felelte halkan.
Hát ennyi. Az egyik pillanatban még a marsi utat tervezgetjük, a következőben meg szakítunk. Most akkor szakítunk? Vagy azt akarja, hogy én vegyem el? De hát nős vagyok! Végig erre játszott? Vagy csak útközben alakult így? Fogalmam sem volt.
– Szeretnél gyereket?
Nem az én hangom csendült, mégis az én számat hagyták el a szavak. Mindkettőnket megdöbbentett, az ő zavarodottságát a szemében láttam – a sajátom pedig a mellkasomat feszítette.
– Talán. Idővel – válaszolta végül.
– Felnevelhetnéd őket a Marson.
– Akár – bólintott.
Elképzeltem a gyerekeit: vörös hajúak, szeplősek, mintha maga a bolygó szülte volna őket, élettel töltve meg azt a borzalmas pusztaságot. Tetszett a gondolat.
Lefeküdt mellém, én pedig automatikusan felemeltem a karomat, hogy a vállamra fektesse a fejét. A némaság meleg takaróként ölelt át bennünket, és figyeltem, ahogyan a nap utolsó sugarai is feladják aznapra a küzdelmet. A város életre kelt, csak úgy szikráztak a fények a sebesen közeledő éjszakában. Imádom ezt a látványt. Mindig is a Föld volt az otthonom. Vajon fel tudnám adni mindezt a vörös porért és a végtelenbe futó sivár pusztaságért?
– Mikor indulunk? – törtem meg a csendet.
– Hm?
Oldalra fordította a fejét, hogy rám nézhessen.
– Mikor indulunk a Marsra?
Egy hosszú pillanatig egyetlen szót sem szólt. Visszafordította a fejét az eredeti pozíciójába, és a mellkasomra fektette a tenyerét.
– Amikor csak akarod.
Art by rich35211