Átlagos péntek este volt. Az utca, amelybe befordultam, tele volt emberekkel. Én azonban nem törődtem velük. Végigsétáltam a kígyózó sor mellett, s még csak egy pillantást sem vetettem az izgatottan várakozó emberekre. A dübörgő zene minden lépéssel egyre hangosabb lett, ahogy közelítettem az utca közepén magát színes neonfényekkel hirdető szórakozóhely bejáratához. Kezemet kabátom zsebébe mélyesztettem, és miközben meneteltem, éreztem, hogy mindenki engem figyel. Nagyon helyes, gondoltam magamban, de elnyomtam a gonosz mosolyt, ami arcomra készült kiülni. Végül odaértem a bejárathoz.
– Bemennék – szóltam oda a legalább két méter magas, kigyúrt kidobó embernek, mire ő rám nézett, láthatóan bosszúsan, mivel megzavartam a bizonyára magasröptű csevegést, amelyet egy lengén öltözött szőkével folytatott.
– Rajta vagy a listán? – kérdezte, miközben tetőtől talpig tüzetesen végignézett rajtam.
– Természetesen – mosolyodtam el első ízben az este folyamán. – Keresd Georginát.
– Csak így, vezetéknév nélkül? – nézett a biztonsági őr egyre jobban szórakozva, mivel teljesen biztos volt benne, hogy csak egy kis könnyűvérű nőcske vagyok, akinek megígérte az egyik tulajdonos, hogy szexért cserébe felrakja a VIP listára.
– Csak keresd. Meg fogod találni – mondtam szándékosan megnyomva az utolsó szavakat miközben az őr szemébe néztem.
– Ha te mondod… – nézett le a kezében tartott listára. Láttam, ahogy elkerekedik a szeme, majd üvegessé válik tekintete. Felnézett, még mindig ugyanolyan ködös kifejezéssel az arcán, és így szólt: – Rendben, bemehetsz.
– Egyszer majd érted is eljövök. Jól fogunk szórakozni – villantottam csábító mosolyt rá, amit az őr egy kába mosolyszerűséggel viszonzott, majd arrébb állt, hogy utat engedjen nekem.
Belépve a zene már a határán volt annak, amiről azt gondoltam, hogy elviselhetetlenül hangos.
– Ráadásul nem is túl jó az ízlésük… – mondtam félhangosan, de akár kiabálhattam is volna, azt se vette volna észre senki ebben a hangzavarban.
Egy pincér sietett elém, tálcáján félig töltött pezsgőspoharak. Szép, még csak tele sem hajlandó ez a smucig disznó töltetni őket, gondoltam magamban. Egy kurta biccentés kíséretében elvettem egy poharat, majd azon nyomban magamba döntöttem az italt. A pincér már addigra elment, de szerencsére éppen arrafelé járt egy másik is, úgyhogy miközben elindultam a terem közepe felé, elegánsan a tálcájára helyeztem a kiürült poharat.
Középre érve megálltam egy pillanatra, hogy körülnézzek, majd úgy döntöttem, hogy azonnal a bár felé veszem az irányt. Normál esetben elszórakoztam volna még egy darabig, körüljártam volna a helyet, de ennek a klubnak most egy kicsit sem sikerült elnyernie a tetszésemet. Nem tudtam volna pontosan meghatározni, hogy mi az, ami olyan borzasztó, de az összkép valahogy mégsem nyűgözött le.
– Így veszít néhány órát az, akinek ennyire nincsen ízlése – morogtam.
A bárpult mellett természetesen végig olyan lányok ültek, akikre a „lengén öltözött” kifejezés erős túlzással használható csak. És nem a jó értelemben véve. Megfogtam az első lány vállát, aki az utamba akadt, és magam felé fordítottam:
– Húzzál innen!
– Hogy mondtad?! – kérdezett vissza felháborodottan.
– Mondom: húzzál innen! – Ránéztem a beszélgetőpartnerére, és azonnal láttam, hogy hol fog ez az este nekik végződni, így csendesen hozzátettem még: – Menjetek szobára vagy valami. Unalmasak vagytok…
A lány és a mellette ülő fiú egymásra néztek, majd a fiú elmosolyodott, felállt, és felhúzta a lányt a kezénél fogva. A tánctér közepén már azt se tudták, hogy merrefelé mennek, úgy belefeledkeztek a smárolásba.
– Egy koktélt kérek! – szóltam oda a bárpultosnak. – Teljesen mindegy, hogy milyen.
A pultosnak szeme se rebbent, csak elkezdett valamit csinálni, úgyhogy magamban adtam egy piros pontot a szórakozóhelynek. Legalább az alkalmazottakkal nincs gond. Ismét körülnéztem, és megláttam a tulajdonost sétálgatni, amint néha-néha leállt beszélgetni az érdekesebbnek tűnő vendégekkel, vagy azokkal, akiket személyesen ismert. Úgy láttam, hogy ideje bevetni magamat.
Levettem a kabátomat, alatta pedig láthatóvá vált fényes anyagból készült sötétzöld koktélruhám teljes egészében. Vetettem egy gyors pillantást a velem szemben lévő falon található tükörbe. Többször is elmosolyodtam, mintha csak próbálgatnám, hogy melyik arckifejezés áll a legjobban. Végül az utolsónál maradtam, de talán csak azért, mert nem volt időm másikat felölteni.
– Még nem volt szerencsénk egymáshoz, hacsak emlékezetem nem csal – köszöntött mosollyal a negyvenes évei elején járó, igazán jóképű tulaj.
– Még nem – csillogtattam meg a mosolyt, majd bemutatkoztam: – Georgina.
– Brad.
– Nos, Brad, az az igazság, hogy már vártam, hogy megszólíts.
– Hogyhogy? – kérdezte enyhén meglepett ábrázattal.
– Van egy… nos, fogalmazzunk úgy, hogy üzleti jellegű ajánlatom.
– Mi lenne az?
– Ne itt…
– Sajnálom, Georgina, de nem hagyhatom itt a vendégeket a megnyitó napján.
Ekkor odahajoltam Bradhez, és a fülébe súgtam:
– Tudok a kis üzletetekről Montgomeryvel.
– Talán keressünk egy csendesebb helyet – mondta elsápadva.
– Jó ötlet – bólintottam.
Felálltunk, majd elvezetett az irodájához, ami valamennyire hangszigetelve volt, s így itt nem igazán hallatszott a zene. A viszonylagos csendben már sokkal könnyebben szót értettünk egymással.
– Mit akarsz?
– Mondd csak, miért vagy ilyen ellenséges? Ki mondta, hogy akarok valamit?
– Az egyetlen oka annak, hogy most itt vagy, csak az lehet, hogy akarsz valamit a hallgatásodért cserébe.
– Igazán okos dolog, hogy nem próbáltál meg eltenni láb alól vagy ilyesmi.
– Mit akarsz? – ismételte meg a kérdést hidegen.
– Téged – feleltem egyszerűen.
– Tessék? – kérdezte meglepve.
– Egy éjszakát akarok tőled, semmi mást. Persze ha később lenne kedved folytatni, nem fogok nemet mondani… – mondtam gonosz mosollyal.
– Szó sem lehet róla. Nős vagyok – mutatta meg ujján a karikagyűrűt.
– Ez nálam nem akadály.
– Nálam viszont igen.
– Jó, akkor most gondolkozz el. Vagy megkapom, amit akarok, vagy a holnapi újság címlapjára kerülsz. Kérdéses, hogy úgy meg tudod-e majd tartani a feleségedet.
Jó ideig nem szólt semmit, majd végül beleegyezően bólintott.
– Mikor akarod?
– Most, természetesen.
– Mi? – hökkent meg ismét.
– Gyerünk, Brad, én sem érek rá egész nap. Mindent vagy semmit.
– Rendben – mondta halkan, majd odalépett hozzám.
Láttam, amint szemében vágy gyullad, s lassan megcsókolt. Éreztem, hogy nincs ellenére a dolog, még ha előtte hosszú ideig tiltakozott is. Már éppen kezdtem volna levenni a zakóját, amikor hirtelen kinyílt az ajtó.
– Kifelé – csendült egy hang.
Megfordultam. Egy magas, barna hajú férfi állt ott. Úgy tippeltem, hogy körülbelül egyidős velem.
– Gyerünk – szólalt meg ismét, s ezúttal láttam, amint Bradre néz. Az először vitatkozni akart volna, de aztán meggondolta magát, és vállat vonva kiment az irodából.
A férfi öltönyt viselt, és úgy tűnt, mintha a legnagyobb problémája az lett volna, hogy megjelenésének tökéletes mivoltára ügyeljen. Hidegen pillantottam rá.
– Ki vagy te?
– Na de kérlek, igazán lehetnél egy kicsit udvariasabb is.
– Épp most rontottad el a szórakozásomat. Teszek az udvariasságra.
– Georgina, Georgina, kedvesem… Így nem leszünk jóban.
Ekkor némi világosság gyúlt agyamban.
– Martin küldött, igaz?
– Nem talált.
– Figyelj, nincs kedvem kérdezz-feleleket játszani, úgyhogy örülnék, ha végre hajlandó lennél válaszolni arra, amit kérdeztem.
– Mondjuk úgy, hogy Martin helyett jöttem.
– Mi az, hogy helyette? – Már tényleg nem értettem semmit.
– Az, hogy mostantól én vagyok a főnököd.
– Ezt nem gondolhatod komolyan – nevettem fel. – Hány éves is vagy? Tíz?
– Több mint amennyinek tűnök.
– És hogy kerültél ide? Egy másik osztályról helyeztek át vagy mi? Ja, nem, várj, nincs olyan, hogy másik osztály… – mondtam gúnyosan. – Kit öltél meg?
– Martint – felelt a kérdésemre egy enyhe mosollyal a jövevény, majd megigazította az inget a csuklóján.
– Ha tudtam volna, hogy ez ilyen egyszerű, már rég én lennék a főnök.
– Most már tudod. De nem ajánlom, hogy ellenem fordulj, Georgina – lépett közelebb hozzám, s így közelebbről is megcsodálhattam. Belenéztem csillogó zöld szemébe. És elvesztem.
Bim-bam, szólalt meg a szívem. Mi a fene?! Nem szokásom egy szempártól elérzékenyülni. Gyerünk, Georgina, szedd össze magadat! Szerencsémre sikerült. A velem szemben állóra koncentráltam, és szinte éreztem, ahogy az információ a jóképű idegenből átárad belém. Ideje volt fordítani egyet a dolgok állásán.
– Tisztázzunk valamit! Csak azért, mert valaki valahol azt mondta neked, hogy a főnököm vagy, az még nem jelenti azt, hogy hajlandó leszek megcsinálni bármit is, amit kérsz tőlem. És most, ha megbocsátasz, dolgom van, Brian – nyomtam meg az utolsó szót szándékosan.
– Hm. Tudod a nevemet.
– Mit gondolsz, miért én vagyok a legjobb? – kérdeztem, majd azzal a lendülettel megindultam kifelé, s Brian – merthogy így hívták újdonsült ismerősömet, aki a főnökömnek mondta magát – nem követett.
Tudtam, hogy meg kéne keresnem Bradet, és folytatni azt, amit elkezdtem, de nem volt kedvem hozzá. A Brian-jelenet egyszerre dühített fel és vette el a kedvemet mindentől, szóval úgy döntöttem, hogy inkább hazamegyek. Bementem a tánctér közepére, majd a következő lépést már otthonomban tettem meg, és tudtam, hogy a klubban senkinek sem tűnt fel hirtelen eltűnésem.
Egyetlen gondolatommal felkapcsoltam a villanyt, s a pazar tetőtéri lakás fényárban kezdett úszni. Hirtelen rádöbbentem, hogy a klubban hagytam a kabátomat. Fejcsóválva nyújtottam ki a kezemet, és néhány pillanat múlva a kabát ott hevert karomra fektetve, mintha egész végig nálam lett volna.
Ledobtam a kabátot az egyik fotel támlájára, majd az órára nézve megállapítottam, hogy igazán nincs még késő. A fürdőszoba felé vettem az irányt, s forró fürdőt engedtem a hatalmas sarokkádba, amelyben két ember is kényelmesen elfért. Csepegtettem bele egy keveset az aromaterápiás olajból, aztán leültem a kád szélére, s bőven öntöttem a habfürdőből is, majd néztem, ahogy a habtakaró egyre magasabbra kúszik a kád oldalán.
Felsóhajtottam. Az igazság az, hogy egy kicsit… egyedül éreztem magamat. Aztán azon nyomban el is mosolyodtam. Nevetséges volt az egész. Mégis mit vártam? Mit várhattam? Egy démon voltam, az fenébe is! Azaz, hogy egészen pontos legyek, egy succubus. De annyira megfogyatkoztunk az utóbbi időben, hogy mindannyian annyiféle munkát végeztünk, amennyihez csak konyítottunk valamennyit.
Az én fő profilom, mint succubus, a csábítás volt. Az emberek általában elítéltek, az angyalokról meg ne is beszéljünk, de egyáltalán nem tartottam ezt igazságosnak részükről. Én csak megkerestem a gyenge láncszemeket, és kiiktattam őket a rendszerből. A magam részéről én ritkán foglalkoztam olyanokkal, akik amúgy semmit sem tettek, de hajlamosak lettek volna megcsalni a párjukat (és azért nem a „feleségüket” szót használom itt, mert az, hogy férfi vagy nő, igazán nem számított esetemben). Voltak olyan munkatársaim, akik kifejezetten a teljesen ártatlan lelkekre specializálódtak. Be kell vallanom, hogy volt bennük valami, ami extra élvezetet adott hozzá az amúgy sem egyhangú munkához, de én nem éreztem azt a bizsergést, amit ők emlegettek.
Azonban, mint azt már említettem, az utóbbi időben nem voltunk túl sokan. Fogalmam sem volt róla, hogy ez vajon azért volt-e, mert már az angyalokból sem volt sok, vagy azért, mert a főnökök nem voltak hajlandóak több embert beszervezni, akik persze bőven szolgáltattak alapanyagot. Az angyalok inkább csak említés szintjén jutottak eszembe, mivel rettenetesen régen nem tért át hozzánk egyikük sem, s valójában az utánpótlás leginkább az emberekből származott. Egykor én is ember voltam. Annak azonban már több száz éve… Az emberekből lett démonok, habár ahogy telt az idő, egyre erősödtek, sosem érhették el azt a szintet, amelyet az angyalokból átváltozottak. Azokban, akik eredetileg angyalok voltak, mindig volt valami… megfoghatatlan. Valami olyan kegyetlenség, amit én sosem értettem. Persze belőlük kerültek ki az igazi vezetők.
Martin, aki az én vezetőm volt, nem sokkal volt idősebb nálam. Éppen csak annyival, hogy képes legyen elbánni velünk, ha esetleg megtámadtuk volna. Valójában tudtam, hogy akármikor átvehetném a helyét, de nem volt kedvem hozzá. Ha megtettem volna, az plusz felelősséget rakott volna a nyakamba. És állandóan a hátam mögé kellett volna néznem, hogy tudjam, mikor akar valamelyik alárendeltem letaszítani apró királyságom trónjáról. Jobb volt a démonok barátjának lenni, még ha tudtam is, hogy ezekre inkább illett volna a „felszínes és képmutató ismeretségek” kifejezés, mint a barátság szó.
Erről valamiért mindig az a nap jutott eszembe, amikor démonná váltam. Éppen hatalmas vihar készülődött. Mintha csak engem akartak volna megnyerni maguknak. Sötét felhők mindenhol, és a szél úgy fújt, mintha magából a pokolból indultak volna a hullámok. Meleg volt és erőteljes. Még sosem tapasztaltam azelőtt ilyesmit. És amikor megjelent a férfi az út másik oldalán…
Mindegy, nem akarok most erre gondolni, ráztam meg a fejemet. Ehelyett inkább elkezdtem vetkőzni. Szerencsére nem volt túl nehéz dolgom, mert csak a koktélruha volt rajtam, amely az oldalán található cipzár lehúzásával szinte azonnal le is hullott rólam. Fehérneműben álltam ott, s lábamon még rajta volt a ruha színével harmonizáló magas sarkú cipő is.
– Igazán nem volt szép tőled, hogy faképnél hagytál – csendült hátam mögött a mély hang.
Megdermedtem. Majd szép lassan hátrafordultam.
– Brian – állapítottam meg szenvtelen hangon, de éreztem, hogy szívem gyorsabban ver, mint szokott.
Szerencsére nem éreztem magamat kellemetlenebbül, mint bármikor máskor. Teljesen mindegy volt, hogy tetőtől talpig ruha borított vagy fehérneműben álltam ott a legvonzóbb férfi előtt, akit valaha is láttam, egyre ment. Elvégre succubus vagyok.
– El kell ismernem, hogy ez egy sokkal kellemesebb szituáció, mint az a másik. Bár a fürdővizet már elzárnám a helyedben – bökött a kád felé.
– Épp azon voltam, amikor rám rontottál – feleltem, majd félig a kád felé fordultam, s egyetlen mozdulat nélkül elzártam a csapot. A túlfolyó mohón itta befelé a vizet, amely már túl soknak bizonyult. Visszafordultam, és még mindig ugyanazon a közönyös hangon megkérdeztem: – Mit tehetek érted?
– Ennyire csak az üzlet érdekel? – kérdezte, s mosolya átmelengette a szívemet.
Döbbenten álltam ott, s igyekeztem nem kimutatni mindezt. Átmelegítette a szívemet… te jó ég! Mikor változott az életem egy kibaszott lányregénnyé?! Ez nem én voltam. Egyáltalán nem én. Georgina a legjobb. És ehhez az kell, hogy teljesen érzéketlen legyen. Nem véletlenül voltam ott a ranglétrán, ahol. Mindenki tartott tőlem a succubusok között. És ahhoz, hogy idáig jussak, arra volt szükség, hogy az ilyen nyálas szerelmes kitörésektől mentes legyen a szívem.
Valamit tennem kellett.
Aztán kattant egyet az egyik megakadt fogaskerék az agyamban, és a gépezet újra beindult. Ahogy mondani a szokás, a legjobb védekezés a támadás. A kád felé fordultam, s lazán kioldottam a melltartóm csatját, majd kibújtam a bugyimból. Már semmi más nem volt rajtam, csak a magas sarkú. Hátranéztem vállam felett:
– Akkor jössz, vagy mi lesz? – S azzal a lendülettel kiléptem a cipőkből, majd beleültem a kádba. A víz egy kicsit égetett, de mint pokolbéli teremtmény, ezzel együtt kellett élnem már jó ideje, így hát arcizmom sem rándult, amikor a forró víz érzékenyebb testrészeimet érintette.
– Miért is ne? – mosolyodott el ismét, majd szép lassan elkezdte egyesével levenni ruhadarabjait. Míg én hagytam mindent oda esni, ahol éppen álltam, amikor levettem, ő az alsónadrágjáig mindent összehajtogatva rakott le a kádtól nem messze álló párnázott heverőszerűségre.
– Remélem, nem gond – mondta a heverő birtokbavételére utalva olyan hangon, mintha bármit is számítana a szavam. Erősebb volt nálam, s ezt már akkor éreztem, amikor a szemébe nézve hagyta, hogy némi információmorzsa eljusson hozzám is. Merthogy hagyta, más lehetőség nem volt. A kis trükkjeim bárki máson működtek volna, de rajta nem. Az ő fajtáján nem.
– Szóval, mi szél hozott szerény hajlékomba, angyalom? – kérdeztem, amikor már ott ült szemben velem a habok között. Könnyedén ejtettem ki a szavakat, de árgus szemekkel figyeltem a reakcióját.
– Tehát rájöttél.
– Persze, hogy rájöttem. Már az első pillanattól egyértelmű volt – feleltem, holott tudtam, hogy ez nem igaz. Csak akkor szembesültem a tényekkel, amikor ő hagyta, s ezzel ő is tisztában volt.
– Tetszel nekem – nevetett fel, s éreztem a sötétséget kacajában. – Ezért is hagytalak téged utoljára. Hogy legyen időnk közelebbről megismerkedni egymással.
– Szerintem inkább azért, hogy kész tények elé állíthassál, és ne kelljen azon aggódnod, hogy esetleg nem hódolok be neked. Ennyire alábecsülöd saját magadat?
– Ennyire nagyra értékellek téged.
Felnevettem. Na igen, ez a férfi tudja, hogy mi kell a nőknek. Lassan megmozdultam, s nem törődve azzal, hogy hajam vizes lesz (elvégre egy pillanat alatt megszáríthatom, nem igaz?), Brianhez simultam.
– Nem vagyok ennyire könnyen megvehető – mondtam.
– Tényleg olyan vagy, mint amit hallottam rólad.
– Ezt bóknak vegyem?
– Mindenképpen – mosolyodott el.
Komolyan néztem rá, s a sugárzó mosoly lassanként eltűnt. Nevetséges volt-e vagy sem, de meztelenül, egy kád meleg vízben, illatos habbal körülvéve vívtuk meg első harcunkat. Mai napig sem vagyok biztos benne, hogy melyikünk is győzött valójában. Azt tudom, hogy először az ő szája húzódott mosolyra. Majd az enyém is. Aztán szép lassan még közelebb hajoltam.
Ajkam érzékien érintette az övét. Hagyta, hogy elhúzódjak, nem csókolt vissza.
– Tudod, – szólalt meg – ez bármelyik ember számára tökéletes lett volna. Csakhogy én nem vagyok ember. Sosem voltam az, és ezt te is tudod. Nekem ennél több kell.
– Több? – kérdeztem vissza egy kissé értetlenül.
– Tudod te, hogy mire gondolok.
Bólintottam, bár őszintén szólva egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy mire gondol. Az egyetlen, ami több volt ennél a csóknál, az az a csók volt, amikor egy démon átadja a szívét is vele együtt. És ez csak akkor történhet meg, ha szerelmesek leszünk. Éppen úgy működik ez, mint az embereknél. Csak sokkal, de sokkal ritkább. Az emberek naponta szerelmesek lesznek, megszerzik, amit akarnak, majd megunják és eldobják. De a démonok… Az teljesen más lapra tartozik.
– Majd meglátom, mit tehetek – feleltem végül.
– Az éppen elég nekem. Egyelőre – tette hozzá komolyan.
Megint megpróbáltam úgy a szemébe nézni, mint a klubban, de most képtelen voltam. Nem csak azért, mert ő nem hagyta volna, hanem azért is, mert szemébe nézve úgy éreztem, mintha kirántották volna alólam az amúgy is csúszós talajt. Elvesztettem minden önkontrollomat. Mohón megcsókoltam, és ezúttal visszacsókolt.
Általában nem szerettem a fürdőkádban lefeküdni bárkivel is, főleg nem az én fürdőkádamban, de ezúttal szinte még azt is mondhatjuk, hogy én kezdeményeztem. Teljesen mindegy volt, hogy hol, de meg akartam kapni Briant. Hamarosan alul találtam magamat, s ugyan pillanatnyi félelem volt bennem, hogy hagytam, hogy valaki felülkerekedjen rajtam, hátába vájt körmeim arról árulkodtak, hogy mégsem bánom igazán a dolgot.
Végül ő volt az, aki először kilépett a kádból, majd én is felálltam, és követtem.
– Használhatod a zuhanykabint, ha szeretnéd – mondtam, majd válaszát meg sem várva beléptem a már említett helyre. Nem sokkal később éreztem, ahogy belép mögém. Gyorsfokozatra kapcsoltam: egyszerűen nem bírtam tovább a közelében maradni. Mosolyt villantottam, majd magára hagytam a magát langyos vízben áztató partneremet.
Nem szoktam mindenkivel így kezdeni a kapcsolatot, főleg nem azokkal, akikkel hosszú távra tervezek (és Briannel kénytelen voltam), de egyáltalán nem bántam a dolgot. Azonban furcsán kimerült voltam. Nem fizikailag, inkább mintha a lelkemből vettek volna el egy darabot. Ami valójában egy hatalmas nagy vicc volt, mivel a lelkem már réges-régen nem az én tulajdonomban volt.
Felvettem csipkés hálóingemet, majd a nappaliban lévő bárszekrény felé vettem az irányt. Szükségem volt egy italra ezek után. Leültem a kanapéra. Nem sokkal később Brian is megérkezett.
– Nekem sem ártana egy olyan – bökött a kezemben lévő pohárra.
– Szolgáld ki magad – vontam meg a vállamat, mintha az előbbi csak egy szokásos esti menet lett volna valakivel, akit ilyesmire szoktam használni.
Miután töltött magának is, leült az egyik fotelba szemben.
– Szóval?
– Szóval mi?
– Mit akarsz?
– A feltétlen engedelmességed?
– Nagyon vicces – billentettem oldalra a fejemet.
– Nem viccnek szántam. De egyelőre megelégszem azzal is, ha elismersz engem, mint új vezetődet.
– Van más választásom?
– Nem hiszem, hogy lenne – felelte körbelötyögtetve italát.
– Mikor történt?
– Mikor öltem meg Martint?
– Gondolom, az nem sokkal azután történt, mint amire rákérdeztem. De mindezzel te is tökéletesen tisztában vagy.
– Talán – Mosoly.
– Ha angyalként is ilyen idegesítő voltál, akkor azon csodálkozom, hogy nem dobtak ki két nap után maguktól.
– Te tényleg nem félsz tőlem, igaz?
– Nem, nem igazán – vontam meg a vállamat.
Nem hazudtam. Valóban nem féltem. Nem sok minden volt, amit tudott volna tenni, és ami ne történt volna meg velem. Talán összetörhette volna a szívemet. Bár az is megtörtént már, csak olyan régen, hogy szinte már nem is emlékeztem rá. Az egészből csak annyi rémlik, hogy milyen arcot vágott a szemétláda, amikor bosszút álltam. Életem egyik legszebb napjaként tartottam számon. Aztán persze rájöttem, hogy annál sokkal, de sokkal szórakoztatóbb dolgok is vannak a világon, mint tönkretenni valakinek a házasságát, a cégét és úgy általában az életét.
– Tényleg tetszel nekem.
– Ennyire nagyon? – kezdtem jól szórakozni. De végül nem hagytam, hogy bármit is reagálhasson: – Tehát? És még mielőtt megkérdeznéd, arra céloztam, hogy mégis mi történt, hogy úgy döntöttél, lecseréled az angyalszárnyakat a démonok kis szarvacskáira? – Természetesen mindezt csak képletesen értettem. Egyikünknek sem voltak se szárnyai, se szarvai. Maximum, ha nagyon akartuk, vagy ha Halloween volt.
– Nem akartam az utolsók között lenni a mennyországban, ha lehetek az elsők között itt, a pokolban.
Elkerekedett a szemem. Majdnem ugyanazokat a szavakat használta, mint én, amikor a démon, akinek igent mondtam, rákérdezett, hogy biztos vagyok-e a dologban.
– Mi az? – kérdezte Brian.
Arckifejezéséből arra következtettem, hogy fogalma sincs arról, hogy mi történt velem régen. Miért is lenne? Nem valószínű, hogy angyalként azzal töltötte a napjait, hogy engem, a halandót, majd engem, a démont figyelt.
– Semmi. Csak csodálkozom, hogy milyen okos dolgokat is tudsz mondani. Nem vártam volna egy angyaltól.
– Vicces kislány – tette le a poharát az asztal üveglapjára, majd felállt.
Én is felálltam. Tudtam, hogy búcsúzni készül. Odalépett hozzám, majd így szólt:
– Kellemes este volt, Georgina. Remélem, majd megismételjük.
– Talán – feleltem, majd hagytam, hogy gyengéden megcsókoljon, s eltűnjön az éjszakában.
Az italom többé nem érdekelt, ott hagytam az asztalon. Inkább besétáltam a hálószobába, és lefeküdtem az ágyra. Nem értettem az egészet. Mióta érzem én, Georgina, úgy magamat, mintha egy romantikus film főszereplője lennék? Az én életem nem egy rózsaszín habcsók, hanem könyörtelen, vérrel teli valóság. Egyáltalán nem hiányzott Brian még a nyakamra. Nem, egy kicsit sem.
Felsóhajtottam.
– Miért nem hiszem azt, hogy ez egy csodálatos barátság kezdete? – mormoltam félhangosan, majd oldalamra fordultam, hogy belemerüljek az álmok birodalmába, melybe még nekünk, istentelen lényeknek is szabad bejárásunk volt.
Folyt. köv.
Befejezve: 2011. november 11. 0:06