Péter életében először találkozott olyasvalakivel, akit az interneten ismert meg.
Eleinte berzenkedett az online társkeresés gondolatától, de a barátai győzködték, próbálja ki, hiszen annyi ismerősükre talált rá a szerelem ilyesfajta portálok segítségével. Azonban még ők is meglepődtek, amikor Péter már az első héten megismerkedett valakivel.
Anna ugyanannyi idős volt, mint ő, harmincöt éves, szeretett eljárni otthonról, koncertre, moziba, színházba… És a humora! Péter nem emlékezett rá, mikor nevettette meg valaki ennyire utoljára. Megint huszonéves, tapasztalatlan fiúnak érezte magát, hatalmába kerítette a várakozás lázas izgalma, mindig tűkön ült, míg fel nem villant a jelzés, miszerint új levele érkezett Annától.
Végigsietett a körúton, a járdát színpompás neonfénybe vonták a cég- és reklámtáblák. Régen gyakran járt erre, még jóval azelőtt, hogy Marcsival úgy döntöttek volna, ez nem mehet így tovább, és beadják a válókeresetet. Péter erővel száműzte a gondolatot. Ez az este nem a múltról szól, ez itt a jövő. Minek is nézne hátra?
Anna egy jól ismert belvárosi éttermet választott, sem nem túl hivalkodót, sem nem túl drágát. Péter hálás volt érte, mert bár egész jó fizetéssel büszkélkedhetett, Marcsi maradt a közös lakásban, így neki albérletet kellett keresnie, és ilyen árak mellett…
Két sarok választotta el a keresztutcától, majd csupán egy, és Péter szíve minden egyes lépéssel egyre hevesebben dobogott. Micsoda ostobaság ez ennyi idősen, tisztára, mint egy suhanc! Hiába, egy évtized alatt csak kijön az ember a gyakorlatból.
A vendéglő ablakán lágy fény áradt ki, és a krétával művészien telerajzolt tábla ínycsiklandó menü ígéretével hívogatta az utca emberét. Persze a többség ügyet sem vetett a kis étteremre, sietős léptekkel, a telefonjukat nyomogatva haladtak tova. Péter keze egy pillanatra megdermedt a kilincsen, de gyorsan erőt vett magán, és benyitott.
Odabent halk zene szólt, és Péter szájában azonnal összefutott a nyál a sült hal illatára. Pincér sietett el mellette, kezében három, étellel megrakott tányérral. Udvariasan biccentett, de nem tudott hirtelenjében az új vendéggel foglalkozni.
Péter ide-oda járatta tekintetét a lambériázott falak mentén álló kisebb-nagyobb asztalok között. Hozzá legközelebb fiatal szülők vacsoráztak, kislányuk halkan viháncolt mellettük. Az ablak mellett idős pár ült, az asztal közepén gyertya égett; talán az évfordulójukat tartották. Péter szíve egy pillanatra elszorult, de már fordult is a következő asztal felé. Lassan elindult a terem belseje, a farácsos bokszok felé.
Nem tudta, pontosan hogy néz ki Anna. Nem töltött fel magáról fényképet, de Péter ezért igazán nem hibáztathatta – ő sem mutatott magáról fotót. Csupán azt tudta, hogy átlagos magasságú, átlagos testalkatú, barna hajú nőt kell keresnie – és persze a fehér rózsát, amiről majd kétségkívül felismeri. A telefonszámát elkérte ugyan, de Anna azt felelte, egyelőre nem szeretné megadni.
Így hát Péter a bentebb már véletlenszerűen elrendezett asztalokat kerülgette, elnézést mormolva préselte át magát a szűk réseken. Az első bokszban baráti társaság ült, a másodikban szerelmespár…
– Te követsz engem? – csendült egy hűvös hang.
Péter megpördült. Összehúzott szempár köszöntötte.
– Marcsi… – bukott ki belőle önkéntelenül.
Képtelen volt állni Marcsi átható pillantását, lesütötte a szemét. A következő pillanatban megdermedt. Aztán kitört belőle a nevetés.
Csak nevetett, és nevetett, Marcsi arca pedig elvörösödött a dühtől, orrlyukai kitágultak.
– Leülhetek, Marianna? – kérdezte, miután ismét levegőhöz jutott. Pontosan látta, mikor csillan meg az exneje gyönyörű, kék szemében a felismerés.
Marcsi immár mosollyal az arcán intett, és levette blézeréről a csíptetős fehér virágot.